Gergő Endre

Az élet megbecsülésének és a hozzá való ragaszkodásnak nem föltétlen kritériuma, hogy rettegjünk a haláltól.

Egyéni sorsok és regények hőseitől halljuk: elhibáztam az életemet - az élet mostoha volt hozzám - jól rendezte be az életét. Hasonló utalást rejt ez a mondás: új életet kezd. Minden új életet kezdő kimondja a maga csöndes vagy hangos kritikáját elfolyt élete fölött.

Mindenki ismeri az emlékezés gyönyörét - a finom szenzációt, mellyel elfog a múlt és néha ismeretlen mámorba ringat. Zenei motívumoknak, dallamtöredékeknek jellemző szerepe van itt - hozzátapadnak az életmozzanatok tömegeihez, egész életszakaszokhoz; s ha felmerülnek, gyöngéd élvezet kíséretében mindent magukkal hozhatnak az öntudatba. Milyen zsibbasztó érdekességgel hat ránk egy-egy rég elfelejtett arc, ha újra feltűnik, hogy megragad minden illat, vagy akár bűz - ha a múlt egy letört darabját képes magával hozni!

A múltat nem hozhatjuk vissza, de megjeleníthetjük (...). Csak meg kell találnunk a módot ahhoz, hogy az öntudatlan lélekben feltorlódott emlékkincset felhasználhassuk, hogy elmúlt élete emlékeiből mindenki annyit és azt emelhesse öntudatába, amit akar. Valóra ébreszteni azt a különös és még tartalmatlan szólásmódot, mely úgy hangzik; hogy egy élet, magunké vagy másoké, nyitott könyvként hever előttünk.

Mi egyéb a mai ember élete, mint önmagának szertelen tékozlása? Ezt a percet eladod a következőért - azt mindjárt, maradéktalanul tovább adod: a rákövetkezőt kapod cserébe (már kettőt adtál egyért!). És végül, valamennyit odaadtad az utolsóért, mely kezeid közt az ismeretlenbe vész el.