Idézetek az emlékezésről
Az ember a múltjából nemcsak nemes ércet ás ki, hanem ócska lim-lomot is, szúette játékszereket, poros üveggolyókat. (...) A boldog ember emlékezete olyan finom háló, amely a leghitványabb, leghaszontalanabb tárgyat is megőrzi, semmit sem enged át a feledésnek.
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.
A szakadatlan emlékezés az őrület poklába vezet.
Régi emlékek rendszerint nem úgy bukkannak elő belőlünk, hogy udvariasan bemutatkoznak. (...) A múlt fájdalma rávetül a jelenre. Apróságok, amelyekre különben ügyet sem vetnénk, hirtelen rettentően tudnak fájni.
Annyira öreg (...) még nem vagyok, hogy a jelennél jobban szeressem a múltat, bár vannak éjszakáim, amikor valami szomorúság suhan át rajtam a felesleges fájdalmak, a magamnak köszönhető ostobaságok miatt: bizony ez így volt, így van ma is, és így lesz örökre. Valóban megbántam, hogy életemből túlságosan sokat áldoztam az úgynevezett igazság keresésére, az úgynevezett értelem megtalálására. Sosem tudtam, mit értek én igazságon, soha nem találtam meg az értelmet, amire úgy áhítoztam. Vagyis arra gondolok, hogy túlságosan sok maradt befejezetlen bennem, mert túlságosan pazarlóan bántam az idővel.
Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében (...). Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.
Mondják, öregségünkben emlékezetünk is szemünk példáját kezdi követni, amely a közvetlen közelből elébe táruló dolgokat mind homályosabban, elmosódó foltokban látja, a távoli tárgyaknak azonban legapróbb részleteit is híven megmutatja, olyannyira, hogy ha örökösen e távoli tárgyakra szegeznénk tekintetünket, akár azzal is ámíthatnánk magunkat, hogy képességeink az idővel nemhogy hanyatlanának, hanem inkább még erősödnek is. Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk.
Rosszabb régi fényképek felett nosztalgiázni és a régi szép időkön merengeni, mint egy férfival szakítani.
Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha akkor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában visszaemlékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét.
Jó dolog lemásolni, amit az ember lát, de sokkal jobb megjeleníteni azt, amit már nem lát, csak az emlékezetében. Ebben az átformálódásban együttműködik a képzelet és az emlékezet. Csak az jelenik meg, ami figyelmet keltett, vagyis, ami valóban lényeges.
Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk...
Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.
Az ember mindig szebbet emlékszik, mint ami volt. Utólag már könnyebb a hazugság.
Az egyetlen kincsem a fejemben az agysejtek, ez örökre az enyém, mert én nem felejtek. Mikor becsukom a szemem, újra a kezed fogom, és együtt megyünk tovább a végtelen úton. Hiszen mit számít a hús, mit számít a vér, a lelkemben a lelked örökkön él.
Az emlékezet bizony tényleg olyan, mint a görbülő földön a láthatár változása, ami onnan még látható, innen már nem az.
Facebook
Pinterest