Idézetek az emlékezésről
Az emlékezésben élni az öregkor és az elvégzett napi munka utáni pihenés dolga. A fiatalságot ezzel kezdeni kész halál.
Legkorábbi emlékeim a földhöz és a mezei munkához kötődnek. A vidéki tájban a szegénység sugallatát láttam, és én minden másnál jobban szeretem a szegénységet, - nem a szennyes és éhező nyomort, hanem az áldott szegénységet, mely szerény és egyszerű, akár a fekete kenyér.
A gyerekek fejében levő múzeum alighanem automatikusan kiürül a parttalan borzalom óráiban - hogy megóvja őket az örök fájdalomtól.
Az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.
Vannak emlékek, melyek újragondolva idővel megváltoznak az emberben.
Néha az ember csak úgy tudta meg, milyen messzire került, ha visszament oda, ahol korábban volt.
Az emlékezet csodás ajándék. Segítségével a múlt sosem válik múlttá.
Az eksztázis hasonlít az emlékezésre. Az eksztázis lényegében a lélek emlékezete, amikor visszagondol a mennyországra.
Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta Emőke zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz.
Egy olyan világban, ami egyre inkább csak a mában képes élni, fontos, hogy emlékezzünk rá, honnan jöttünk, különben egy nap felébredünk, és már azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk.
Az emlékek birodalmában minden relatív.
Mondd, mi lett velünk? Mintha egyfolytában várnék. Vajon tényleg ennyit számíthat az a pár év? (...) Nyári éjszakák, ott volt minden igaz barát. Semmink sem volt, csak az egész világ.
Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.
Lelkembe égettem fény-mosolyod, Az emlékeim nem vehetik el. A múltam az itt van, azt mélyen őrzöm, Az enyém, csak az enyém.
Életem egy szakasza lezárult. Már régen el kellett volna felejtenem az egészet. Egy nyári románc, akármilyen intenzív, akkor is csak egy nyári románc volt. Talán szerelmes is voltam belé, igen, valószínűleg, de gyerekek voltunk még. A gyerekszerelmek ritkán élik túl a vért és a halottakat. Vannak ajtók. Én pedig becsuktam ezt az ajtót. Lucy a múlt részévé vált. Sok időbe tellett, mire ezt elfogadtam. De megtettem, és sikerült is zárva tartanom azt a nyavalyás ajtót. Most mégis ki kell nyitnom.
Facebook
Pinterest