Idézetek az emlékezésről
Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
A múlttal már nem lehet mit kezdeni, azt viszont mindig eldöntheted, hogy másként, jobban csinálod ezután.
Azt mondják, ha nem emlékszik rád senki, az olyan, mintha nem is éltél volna.
Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük, hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek... Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színeiket vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei.
Múló szép emlék, Kezemben tartom még, Hiszed vagy sem, Nem adnám semmiért.
Vannak dolgok, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni. Amelyeket nem lehet elfelejteni vagy kitörölni.
Minden embernek el kell követnie legalább egy olyan bűnt, amitől majd mindig, élete végéig rátör a szégyen, ahányszor csak eszébe jut az a vétke.
Nem jó, ha az ember múltjára emlékeztető dolgokkal veszi körbe magát. Megkeseredik a szíve a jelenben.
Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá.
Az emlékeim tesznek emberré. Nélkülük semmi vagyok. Nem több, mint egy állat.
Lángra kap itt minden virradat, s fekete üszök lesz a hófehér madár. A múlt csak káprázat, törvénytelen itt az emlékezet.
Emlékszem a rózsa illatára, és arra is, melyik irányba kell néznem, hogy lássam a napkeltét a víz felett. Azt azonban sehogyan sem tudom eldönteni, kedves lány vagyok-e, vagy önző, vagy hogy milyen színű a szobám fala. Nem emlékszem arra sem, menyi élménnyel lettem gazdagabb a múltban. Az is lehet, hogy elvesztegettem az életemet...
Memória... Ficamos fényképező memóriám van, különleges érzékenységgel és konzerváló készséggel az írott szövegek iránt.
Egyes dolgokat úgy tárol az agyam, mint egy mikrofilm a kicsinyített képeket. Csak ki kell vetítenem, ki kell nagyítanom a mikrofilmet az agyamból, máris előttem a kép olyan élesen, olyan tisztán és valóságosan, hogy szinte a két ujjam közé csíphetném, mintha most kaptam volna a kezembe az eredetit, amiről készült.
Az első szerelem (...) belemarja magát a lélekbe. Aztán időnként a felszínre tör.
Facebook
Pinterest