Idézetek az emlékezésről
Az emlékeinkhez nem kell látni, azokat vakon is jól ismerjük.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Odalépett a sírhoz, és a fejfa fölé hajolt. Még nem tudta, milyen érzés lesz majd itt időznie most. Vett egy mély levegőt, és várta, hogy a szemébe szöknek majd a könnyek, mint mindig. De most nem így történt. És azt a súlyt sem érezte, amely máskor mindig a mellkasára nehezedett, valahányszor csak itt járt. Maga elé képzelte Jimet, a boldogabb időkre emlékezve, és bár most is érzett némi szomorúságot, a fájdalom már sokkal tompább volt. Ahhoz fogható érzés, mint amikor távoli hangszórót hallgat az ember. Halkan visszhangzott benne ez az érzés, egyre szelídebben, végül teljesen elhalva.
A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni. (...) Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.
Hogy jó ember volt, annyi bizonyos: hosszasan nézte mindég az első hóhullást, s csak akkor káromkodott, ha érveiből kifogyott.
Az emlékezet világítótornya. Meglepő, hogy a diffúz felhők között mennyi összefüggésre rávilágít.
Jaj, ezek a könnyek. Nem tudott tenni ellenük semmit. Csak jöttek valahonnan nagyon mélyről, jöttek, jöttek az emlékek nyomán, elöntötték a szemét és elhomályosították a sorokat.
Az emberek sosem olyanok, mint amilyennek emlékszünk rájuk. Ha csinosnak, kedvesnek akarjuk megőrizni őket, képzeletünkben felnagyítjuk ezeket a tulajdonságaikat. Az évek múlásával egyre inkább olyanná alakítjuk az emléküket, amilyennek látni szeretnénk őket.
Az emberek emlékeznek. Kivált az öregek. Nem a közelmúlt eseményeire, hanem a régi, mondjuk húsz évvel ezelőtti dolgokra. (...) Fontos dolgokat mondhatnak közéleti személyiségekről, esetleg régi botrányokról.
Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.
Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom.
Azok, akik járatlan útnak indulnak, és meg akarják tartani régi életük egyetlen darabkáját is, azokat végül szétmarcangolja kísértő múltjuk.
Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.
Az idő formába öntése nemcsak a szépség, hanem az emlékezés igényéről is tanúskodik. Mert ami formátlan, az megragadhatatlan, megjegyezhetetlen.
Hiába hal meg valaki, ha tovább él az ember emlékezetében.
Facebook
Pinterest