Idézetek az emlékezésről
Belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva.
Sohasem hal meg az, aki az emlékeinkben él.
Az embernek valóban az emlékezet jelent mindent. Az emlékezet az azonosságtudat. Te magad vagy.
Néha szinte azt érzem, hogy az emlékeim élőbbek, mint azok a dolgok, amelyeket magam körül látok.
Az emlékeket nem veheti el tőlünk senki és semmi. Azok velünk maradnak életünk utolsó percéig.
Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. (...) Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban.
Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.
Mi egy emlék? Olyasmi, mint egy álom. El lehet mesélni, de hogy valójában micsoda, hogy valami-e egyáltalán, arról fogalmunk sincs, azt senki sem tudja.
Az embernek sosem szabad visszatérnie a régi helyekre. Ezzel megsemmisíti azt a bizonyos heves lázat, emlékei magját, mint apa, aki a mama halála után ősz, öreg fejjel beszállt a kocsiba, és végigjárta a házakat, melyekben valaha együtt laktak. Némelyiket időközben lebontották, másokban idegen emberek éltek behúzott függönyök és az ablakpárkányon sorakozó varjúhájak mögött. Az emléktúra után az emlékei sokkal inkább tűntek koholmánynak, semmint ténynek.
Könnyű legyen emlékem, mint az illat, mely egekig száll és legyen örök, amíg szivemből máglyarózsák nyílnak s feláldozott szerelmem füstölög.
A hunyó nap sugarában Nézem, anyám, sírodat: Sárga-piros rózsáival Szórja be az alkonyat. Sárga-piros rózsáiból Szövi rád a takarót... Lágyan lengő, fúvó szellő Suttogja az altatót.
Némelykor azért nem megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt. Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart?
Amikor elveszítjük az egyetlen embert, akit szeretünk, legkeserűbb könnyeink azokra az órákra emlékeztetnek, amikor még kevésbé szerettünk.
A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.
Az emlékezet nagyon furcsa dolog. Néha megmagyarázhatatlanul megmaradnak benne a dolgok, amikről magunk sem hisszük, hogy megmaradtak.
Facebook
Pinterest