Idézetek az emlékezésről
Megrázzák ősz szakállukat az évek, s távoznak; épp csak megpihentek itt, mint vándor aggastyánok, kik motyójuk izmos vállaikon tovább viszik. Alakjuk lassan tűnik el a ködben, s míg ormótlan csizmájuk lépeget, észre se vesszük, hogy batyuba kötve viszik magukkal az emlékeket.
Visszhangzottak benned is, kedvesem, teher voltam csak ezer terheden, gyáva, én, kit került a hit, a tett: elpazaroltam édességedet, minden keserű most már, nélküled!
Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg, sötétben őrizem az emlékedet, mint arcképet a becsukott fiók. Unatkozom, nincs semmi, ami bánt és mint tanyán subát a számadó, fülig magamra húzom a magányt.
Az emlékezet - a szerencsétlenek átka - a múltnak még a köveit is megeleveníti, és a hajdan felhörpintett méregbe is önt egy-egy csepp mézet.
Minél jobban szeretünk egy emléket, annál erősebbé és különösebbé válik.
Vajon felelősek vagyunk-e az emlékeinkért? Vajon mi tereljük ezeket a felhőket, avagy azok terelnek bennünket?
Csak a teret lehet fölidézni és fölépíteni. A gondolatok és érzelmek soha többé nem állnak össze pontosan ugyanolyan vegyületté, mint amilyenné aznap, akkor, abban az órában.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.
Még néha jön, hogy újra fáj a múltak Eltűnt szerelme, túl e tájakon, Hová szelíd gőgömmel elvonultam, A néma röggel s hűs éggel rokon.
Ha becsukod a szemed, kizárhatod a valóságot, de az emlékeket nem.
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!
A múlt, bármilyen szörnyű is, nem szégyen, hanem kiaknázandó kincs.
Emlékezetünk tünékeny és szelektív, azt őrzi meg, ami neki tetszik. Nem azt mondom, hogy csak a jót és kellemest. Az álomhoz hasonlóan az események csuszamlós áramlatából kiragad bizonyos részleteket - időnként apró, látszólag jelentéktelen részleteket -, elraktározza valahol mélyen, majd egy adott pillanatban felszínre hozza őket. Akárcsak az álom, az emlékezet is valamilyen értelemmel igyekszik átitatni az eseményeket.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni.
Facebook
Pinterest