Idézetek az emlékezésről
Az ember nem törölheti el a múltját. Akkor sem, ha jó, akkor sem, ha rossz (...), nem felejtődik el sem az, ha bűnöző valaki, sem az, ha hős.
Minden egyes könnycseppedben ott leszek még veled, És bár szomorú a dalom, mégis szívből küldöm neked, Hogy legyen valami, miben megőrizheted emlékemet, Még akkor is, ha már régen összetépted fényképemet.
Tudom, mi bántja a szívedet, Add nekem most a könnyedet, Az álom lassan véget ér, A remény mindig megmarad, A lelkedben él, S mi emlékszünk majd rád, Ne félj!
Tudja, vannak dolgok, amiket az ember nem felejt el. Mindegy, milyen régen történt, valami felvillantja az emberben az emléket, és máris kristálytisztán áll előtte a múlt, ahogy volt.
Felteszem, minden srác életében vannak sötét napok, olyan időszakok, amikre csak könnyes szemmel és csendes borzongással lehet emlékezni. Ha hihetünk a kortárs írók regényeinek, vannak ürgék, akiknél ez gyakorlatilag állandó. Velem, miután a sors meglehetős jövedelemmel és kitűnő emésztéssel ajándékozott meg, elég ritkán fordul elő ilyesmi, de ha ez az éra jut eszembe, igyekszem gyorsan másra gondolni. Merő egy izgalom, elhihetik.
Minden együtt töltött pillanatot hűen őrzök a lelkemben, mint megannyi kisfilmet. (...) Gyakran visszapörgetem őket a fejemben (...), hogy emlékezzek arra, mennyire boldogok voltunk mi ketten. S ebbe az érzésbe egy szemernyi kétely sem vegyült.
A múlt sosem hagyja el egyikünket sem.
Kongó termek, üres falak között hogyan őrzik meg nagyságod nyomát?
Mondanám, hogy szabad vagyok - emlékeim: agykérgembe vésve, s e képzettársítások szeszélye múltam száz rabságába von.
Mi nem engedjük, hogy forradások gyűljenek fel a múltunkon. A forradások sokszor többet rejtenek el, mint amennyit megmutatnak. Egyes forradások többet mutatnak meg, mint amennyit elrejtenek.
Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza.
Szeretettel tekintek vissza a múltra, és kész vagyok a régi tapasztalatokból okulni. Nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. A múlt lezárult, végérvényesen. Számomra csak a jelen létezik.
A könnyek sokkal jobban odaforrasztják az embert sorsának valamely állomásához, mint a boldogan eltöltött évek.
Körülnéz és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket...
Emlékek? Igen, vannak emlékeim, drágák és távoliak, akár a pillangók. Megannyi varázslatos, apró, repkedő színfoszlány, amivel a kíváncsi kisfiú alakjába bújt idő játszik. Senki sem mer rászólni: - Ne nyúlj hozzájuk, különben lejön a por a szárnyukról, és többé nem tudnak repülni! (...) Anya a legnagyobb, legerősebb és legépebb szárnyú pillangó. Amikor kicsi voltam, túláradó, vakító fényként ragyogott a házunkban. Kétségtelenül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az életünkre. Attól a perctől fogva, hogy hazamentem az iskolából és beléptem az ajtón, éreztem a jelenlétét a levegőben. Éreztem az illatát a főztjében, láttam a kitárt ablakokban, és hallottam az édes, divatjamúlt tamil dalokban, amiket a rádión hallgatott.
Facebook
Pinterest