Idézetek az emlékezésről
Az emlékek éppen olyan mély sebet tudnak ejteni az emberen, mint egy éles tőr.
A múlt emlékei váratlanul törnek az emberre. Nem lehet felkészülni a támadásaikra, nem tudjuk, hová ragadnak bennünket, csak abban reménykedhetünk, olyan helyre, ahová szívesen megyünk.
Még mindig nem tanulta meg, (...) hogy soha semmi, sem kellemes, sem kellemetlen, igazán vérünkké vált emléktől nem szabadulhatunk. Hogy ami a miénk volt, ami a lelkünkbe, az idegeinkbe, az emlékezetünkbe rágta magát, ha el is hagytuk, ha el is dobtuk magunktól, mint az árnyék, jön velünk, követ bennünket és sohase tudhatjuk: melyik magános pillanatunkban nyitja ránk az ajtót. Hogy nyomtalanul egyetlen nevet sem radírozhatunk ki magunkból, mert ahogy a papíron megmarad a radírozás helye, megmarad rajtunk, bennünk is.
Az emlékezet teszi, amit tenni szokott: hihető részletekkel tölti ki a hézagokat, miközben a többi a sötétben forog, mint egy fekete gyapjúfonallal megrakott orsó.
A múltnak sosincs vége. Magunk mögött vonszoljuk mindenhova, mint egy kóbor kutya a farkára kötött konzervdobozt. És ha megpróbáljuk magunk mögött hagyni, annál nagyobb zajt csap.
Az emlékeknek bölcsességet kellene hozniuk, de nem hoznak. Az a lényeg, hogyan rendezzük az emlékeinket, és hol alkalmazzuk a tudásunkat.
Eljön-e újra, mi elmúlt rég, Álom volt-e a szép remény, Lobban-e még az a gyertyafény, Az elesett Hősökért? Mert az a nép még mindig él.
Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad, és olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel témáját, amilyen máskülönben sosem sose jutott volna osztályrészéül.
Mint gyík a kövön sütkérezik agyamon emléked lustán.
Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. (...) Minden emlék értékes; még a rosszak is.
Volt egy nap, amikor úgy tűnt számomra, minden szín elszökött a világból... Sok-sok év telt el azóta, de csak most (...) értettem meg, hogy... hogy a fájdalom csak visszhang, a boldogság visszhangja.
Az egyetlen tartós múlt szavak nélkül rejtőzik benned.
Éles fény vetült az emlékképre: tisztán látta maga előtt a hollófekete hajú kislányt, aki valamikor volt, a kislányt, aki olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy legyen valaki, csak egy valaki, aki segít neki, megvédi és szereti.
Az ember csak egyszer fiatal, de egész életében emlékszik rá.
Az emlékezet - tudjuk - nem egészen megbízható vezető. Összezavarja a vágyakat a valósággal. De ez nem olyan nagy baj (...). Mert ha valami, mint tény, nem igaz, akkor mint vágyálom, igaz.
Facebook
Pinterest