Idézetek az emlékezésről
És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt, Késnyelek hullottak pengétlenül A szemeibül. - Ó, mennyi dinamit lakik Én élve síró szemeimben! - A föld egyszerre elszaladt alólunk És elszaladt alólunk minden; Ég, csók, tűz, magam s a semmi. (...) Fehér vízben hevertünk egymás mellett, Szivemben ő s az ő szivében én. Hátulról keresztülnéztem magamon S úgy láttam, hogy bennem él tovább.
Csak annak nehéz a ma és a holnap, aki nem mer szembenézni a múltjával.
Nem szeretek a múltra emlékezni. Nem is érdekel már. Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak felejteni.
Úgy emlékezett rá, mint ébredéskor az álmaira szokott az ember, mint valami visszahozhatatlanra, amely minden lélegzetvétellel egyre jobban távolodik.
Az emlékezet az az ár, amit a saját személyiségünkért fizetünk, azért a kiváltságért, hogy saját belső önmagunkat megismerhessük; ez a győzelmeink és vereségeink ára is egyúttal.
Az emlékezet nem megbízható. Túlságosan ki van szolgáltatva az érzelmeinknek és a vágyainknak.
Az emlékezet hasonló a többszörösen exponált fényképhez. Az egyik esemény rárakódik a másikra, és lehetetlen a kettőt egymástól különválasztani. Minél idősebbek vagyunk, annál több ilyen többszörösen exponált emlékünk van. (...) Ahogy telnek az évek, gyűlnek a tapasztalataink, életünk kis történetei annál jobban eltorzulnak, és végül mindannyiunk története hamissá válik.
Valójában minden ember úgy érzi, hogy a gyermekkor valamilyen utópisztikusan jó időszak volt, és mindenki szeretne visszatérni a gyermekkorába. Még a halálos ágyukon fekvő öregemberek is nosztalgiával eltelve gondolnak vissza gyermekkorukra - az áldott gyermekkor szépségére, boldogságára, a virágokra, a pillangókra, az álmokra és a tündérmesékre. Gyermekkorában mindenki Csodaországban él - nem csak Alice, de mindenki más is. Ez az emlék mindenkit elkísér.
Ha eloldjuk a köteleket, többé semmi sem köt majd a múlthoz, ami elől menekültünk.
Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában. Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz, és hogy számolok el sugárzó homlokú, lobogó hajú, türelmetlen énemnek a rólad való szégyenletes lemondással?
Körülbástyáztam magam az emlékeimmel, és az emlékezés perceit nem osztottam meg senkivel. Míg mások pénzt, bélyeget, ritkaságokat, könyveket, vázákat, képeket gyűjtöttek vagy gyufacímkéket, én emlékeket.
Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.
Valahol pásztortüzek gyúlnak, És a lángok az égbe nyúlnak, A feledés homálya lassan elmossa a múltat! De míg a mesék igazsága Száll szájról szájra, Addig van remény, hogy megmarad a magyarnak hazája!
Az emlékezés kín, csak gyötröd vele magad!
- Mi köze a múltnak a jelenhez? - Az ember azt hinné, semmi. De mindig marad hátra valami, ami nem feltétlenül kellemes.
Facebook
Pinterest