Michelle Richmond

Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Egyhangú háborút vívunk saját halálunk fenyegető réme ellen, és az idő ellen, amely másfajta és kevésbé értékes lényekké: felnőttekké változtatja a gyereket. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük azt a pillanatot, amikor a legboldogabbak voltunk.

Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk.

Akkor még nem fogtam fel, hogy ez a pillanat valaminek a kezdete volt, hogy minden egyes döntés egy újabb döntéshez vezet majd, aztán még egyhez és még egyhez. Végül egyetlen, lényegtelennek tűnő döntés végiggyűrűzik az egész életünkön. Nem tudtam, hogy ez a pillanat meghatározza majd az életemet.

Az elmúlt hónapok során lassan elmaradoztak a barátok telefonhívásai. Az én hibám: ha azt akarod, hogy valaki felhívjon, ahhoz néha neked is telefonálnod kell.

"Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba" - mondta Hérakleitosz. Mivel a folyó összetétele egyik pillanatról a másikra változik, a folyó mindig más. A világegyetemben minden állandó mozgásban van. Minden változik, semmi sem állandó. Ha egy pillanat elmúlt, nem hozhatod vissza. Minden döntést meghoztál már, amit meghozhattál. De én szeretnék újra ugyanabba a folyóba lépni. Szeretném visszahozni az időt, visszafordítani a döntésemet, és újra megtalálni az elveszett másodperceket.

Az emlékezet természeténél fogva a múltba mutat. Csak arra jó, hogy megértsük, hogy kerültünk oda, ahol vagyunk. (...) Még ha fel is találnánk valami tökéletes egyenletet, amivel leírhatnánk a múltat, arra soha nem leszünk képesek, hogy a jövő egyenletét megalkossuk.

Egy kapcsolat - egy igazán jelentős kapcsolat, amely megváltoztatja az életünket - oly sokszor a megfelelő időzítésen múlik.

Az emlékezet az az ár, amit a saját személyiségünkért fizetünk, azért a kiváltságért, hogy saját belső önmagunkat megismerhessük; ez a győzelmeink és vereségeink ára is egyúttal.

Az emlékezet nem megbízható. Túlságosan ki van szolgáltatva az érzelmeinknek és a vágyainknak.

Vannak emberek, akinek a puszta jelenlététől jól érzed magad.

Talán mindenki csinált már olyat, amit később megbánt, és bármit megtenne, hogy utólag megváltoztathassa az eseményeket.

A fényképek az idővel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megőrzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielőtt nehezen kezelhető kamaszlánnyá nő; a fiatal férfit, mielőtt megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielőtt a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élő, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtőzik: az a meggyőződésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké.

A másopercek homokszemek, a percek kavicsok, az órák meg azok a téglák, melyekből a múlt, a jelen és a jövő felépül.

Vannak emberek, akikkel évekig élhetsz együtt, anélkül, hogy megértenéd őket, másokat meg olyan könnyű megismerni, mintha egy nyitott könyvből olvasnál, amelyben a fontosabb részek alá vannak húzva.

Megdöbbentő, milyen hamar elmúlik a bizalmasság egy kapcsolatból, milyen hamar lesz két emberből újra idegen.