Idézetek az emlékezésről
Az emlékek közé, mint isten templomába, babonákkal tele lép be a szerelem.
Úgy gondolom, hogy mielőtt meghalunk, látjuk életünk legnagyobb slágereit. Mint egy slágerlistán: a legjobb dolgokat, amiket valaha tettünk.
Mikor virágos minden út s fehérek a cseresznyefák, minden, mi volt, eszembe jut.
- Van, amit elfelejt az ember, ugye? - Igen. Elfelejti, amire emlékezni akar és emlékszik arra, amit el akar felejteni.
- Szerinted mikor hal meg egy ember? (...) - Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget? - Nem. Hanem akkor... ha elfelejtik.
Nem jó a múlton csüggedni. Az ember ne tekintsen folyton hátra.
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét, és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.
Nem szeretem a fényképeket. Túlságosan is a múlthoz kötik az embert. Pedig meg kell tanulnunk felejteni. Le kell vágnunk az elszáradt ágakat.
A multból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget: És látom újra ifjú arcodat, mikor még másért nem dobbant szíved.
Az emberek pedig megtartják a holmikat, ostoba, jelentéktelen holmikat a múltból. Érzelmi okoknál fogva tartják meg, vagy egyszerűen észre sem veszik már őket, és meg is felejtkeznek arról, hogy léteznek egyáltalán.
Az emlékek nem is a szívben, az agyban vagy akár a lélekben vannak, legalábbis szerintem nem. Sokkal inkább a két ember közti térben.
Ijesztő, hogy mindenki azt állítja, nem felejt, de valójában mindig csak a saját fantazmagóriájára emlékszik vissza. Mindenesetre mindig valamilyen tényre épít a fantázia.
Amit elfelejtettem... az a tested melege. A lépések szomorú hangjai ismétlődnek. Egy új kezdetért kiáltok. Az emlékeim darabjaiért.
Amikor a kabócák sírnak c. film
Úgy emlékezett arra az estére, mint olyan pillanatra, amikor eszeveszetten vágyott rá, hogy életre keljen valaki másnak a tekintetében.
Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél.
Facebook
Pinterest