Idézetek az emlékezésről
Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.
Elveszett szerelmeink, széttépett leveleink és barátaink hangja a telefonban. A felejthetetlen éjszakák, a mániánk, hogy mindig, mindent átköltöztetünk, az emberek, akiket majd fellökünk, ahogy futunk a busz után, amely úgysem fog megvárni bennünket... Ez a sok minden, meg még más is. Ez elég, hogy ne omoljunk össze.
A test úgy őrzi az emlékeket, mint a palack a szellemet.
Csomagolod, pakolod és viszed a könyveidet, a pakkodat, a képeket a falról. A színeket, ízeket és hangulatokat, a hozzájuk kötődő életmozaikokkal. Indaként bevonnak a formák és alakzatok a maguk történeteivel, hangoskodásukkal és dacos csöndjükkel, amivel gondolataid felgyorsuló dübörgését provokálják, hasítják ki belőled. Elkerülhetetlen, megmenekülhetetlen a zuhanás, a szédülés önmagadba, a ki-betapicskolás a pisafolyószerű érzelemtócsádba, amelyet az éveid könyörtelenül teremtettek köréd.
Visszahoz egy régi perc, megidéz egy fénykép, míg csak élnem kell, sose lesz másképp: ugyanaz a fájdalom ugyanaz az érzés, az a búcsúszó, amivel elmész.
Vannak szerelmek, melyek emléke a sírig kitart. Na persze, ez nem csak szerelmekre, hanem egyéb sérelmekre is vonatkozik.
Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.
Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, (...) csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép.
Az emlékeink az egyetlen kapcsolatunk a múlttal. A segítségükkel újra és újra ölelhetünk, csókolhatunk, nevethetünk és sírhatunk. Nagyon értékesek!
Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
Vannak dalok, amiktől táncra perdülünk. Dalok, amiktől énekelni kezdünk. De azok a legjobb dalok, amik felidézik benned, amit akkor éreztél, amikor először hallottad őket. És ezzel megint összetöri a szívedet.
Mint medalionba zárt képek, oly közel van szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép se örökítené meg soha.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál a szívemhez és magadról megfeledkeztél.
Közös életük atolljai éles körvonalakkal emelkedtek ki az emlékezés tengeréből, részletek millióinak uszályait húzva maguk után.
Az ember természetes alaptulajdonságai inkább a felejtés, mintsem az emlékezés jegyeit mutatják, és (...) igazából az emlékezés, a múlt iránti érdeklődés, valamint a múlt kutatásának és feldolgozásának ténye szorul magyarázatra.
Facebook
Pinterest