Idézetek az emlékezésről
Aki a múltat tagadja, az életet tagadja, s aki a múltat átírja, a jövőt lopja meg.
Szerettem volna itt megállni - az emlékek újabb sorozata volt a legfájdalmasabb - de a képek megállíthatatlanul tolultak fel, egyik a másik után.
Az emlék újabb emlékeket idézett fel bennem, és csakhamar azon kaptam magam, hogy az elmúlt éveken merengek: lelki szemeim előtt megelevenedtek fontos események, nagy győzelmek és fájó veszteségek.
Mai megítélésemből hiányzik a múlt pontos méltatása, mert én a múltat a szemhatár másik végéről látom. Annyi bizonyos, hogy amint az idő előrehalad, a múlt (...) egyre jobban elmosódik. Úgy jártam, mint azok, akik álmukban megsebezték magukat: látják és érzik sebeiket, de nem emlékeznek rá, hogy hol szerezték.
Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk.
Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből.
Egy emléknek térre van szüksége, hogy újra és újra létre jöhessen. De tudjon elrejtőzni is, olyan helyekre, ahová senki se kukkant be. Olyan szavakba, ahol nem is számít rájuk az ember.
Néha elgondolkodom, vajon meddig emlékezik az ember egy hangra. Ilyenkor elfog az aggodalom és a fejemben újra és újra végigjátszom a jelenetet, hogy tudjam, még emlékezem rá. De ha ezután... ha ezután soha nem találkoznánk, többé csak a látványa maradna meg az emlékezetemben? Vagy talán csak a hangja?
Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.
Néha úgy tűnik, mintha tegnap történt volna. Elballagtunk a középiskolából, elbúcsúztunk. 17 vagy 18 évesen megtapasztalod azt az érzést, hogy soha senki ebben a világban nem állt még ilyen közel hozzád, nem szeretett ekkora hévvel, nevetett ennyire erősen, vagy törődött ennyire. Néha úgy tűnik, mintha tegnap történt volna, de néha olyan érzés, mintha egy idegen emléke lenne.
Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik.
A sebek a múltra emlékeztetnek, de nem kell meghatározniuk a jövőt.
Az én koromban, amikor az ember körül kezdenek eltünedezni azok, akiket szeretett és ismert... minden emlék számít, legyen az bármilyen jelentéktelen.
Az ég felé nézek, kérdem, mit tegyek? Valóság vagy álom ez, de fel nem ébredek. Örökké valóságnak tűnik minden pillanat, Mikor kósza emlékeim közt hallom mézédes hangodat.
Facebook
Pinterest