Idézetek az emlékezésről
Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok huszonnégy óra pergett le, de hála Istennek, egészen még meg nem változott. Mert azt csak összevissza zavarodott fejű gyerekek hihették, hogy huszonnégy óra alatt át lehet gyúrni az egész világot. Ha ugyan hitték.
Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerítés vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert - legyen kert.
Vannak az életnek olyan korszakai, amelyekre az ember semmiképp sem akar visszagondolni. Nem azért, mert hibáink, kudarcaink vagy boldogtalanságunk emlékei fűződnek hozzájuk. Apám gyakran mondogatta, hogy a kudarcnak is megvan a maga jó oldala. Nem ez az oka tehát, hogy néha nem szívesen térek vissza a múltba. Azért nincs kedvem visszaemlékezni életem bizonyos szakaszaira, mert nem adtak hozzá semmit a valóságnak ahhoz a képéhez, amely mindegyikünkben él.
Az ember egyik legerősebb ösztönös vágya az a törekvés, hogy emlékezetébe rögzítse azt, ami visszahozhatatlanul eltűnik.
A múltat ünnepelni szép dolog, ha az embernek a jelent és a jövőt illetően rendben van a szénája... Kellemes az ősökre emlékezni, ha az ember egynek tudja magát velük, és tudja magáról, hogy mindenkor az ő szellemükben cselekedett.
Csak semmi érzést, érzelmet nem gyűjteni, mert abból akkor emlék lesz.
Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhelyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét.
Egyszer még egy gyertyafényes, csendes este visszatérünk. S mint a régi dallamokra, álmainkra úgy emlékezünk.
Valamiképp olybá tűnsz ma már ahogy a valótlan is van (a maga módján) ahogy a hazugság olykor még hihető is - csak éppen nem igaz.
Valósággá válik, amit az emlékezetünkben megváltoztatunk, akár ismerjük ezt a valóságot, akár nem.
Emlékezz, hogy a dolgok, amiket megjegyzel, örökre a fejedben maradnak.
Mindannyian szeretnénk megőrizni valamit, amit elfeledtünk vagy elutasítottunk, mert talán nem értettük meg, milyen sokat hagytunk hátra. Nem felejthetjük el, ami régen szép volt, különben nem ismerjük fel, még ha szembe jön is velünk az utcán.
Létkérdés számunkra, miként őrizzük meg kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak.
Legtöbbször nem emlékezünk annak arcára, akit szerettünk. Csak részletek maradnak meg emlékbe: mosolya, hangja, szemvillanása.
Az ember mindig visszanéz, ha már nincs mit várnia.
Facebook
Pinterest