Idézetek az emlékezésről
Az emlékezet az egyik legnagyobb adomány, amivel nem csak mi emberek, hanem az állatok is bírnak.
Emlékszel még ugye a kamasz éveinkre, Ahogy együtt volt az a néhány jó barát? De nosztalgikus a nóta, Mert szétszéledt azóta Az a szépreményű jó kis társaság.
Végigjárni az emlékek kálváriáját fájdalmas. Mint meggyászolni valakit, akit szerettünk és elvesztettünk. Még akkor is, ha közben rádöbbenünk, sokszor gyűlöltük az illetőt. De néha, miközben egykori önmagad homályos képeit vizsgálod válaszok után kutatva, előugrik az igazság, és jól fenéken billent.
Gyéren lelve a valóban örömet, reményben s emlékezetben keressük, s amit a múltban találunk, ápoljuk, tatarozzuk, díszítjük folyton, s igyekszünk egyúttal feledni a velejárt keserűséget. Így hamisítjuk múltunkat, csaljuk önmagunkat.
Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén.
A múlt csak a jelenben létezik, és nagyon gyorsan közvetlen jövővé válhat, vagyis a jövő jelenévé.
Az idő ablakára fagytam, mint a kristály, Szilárdan tündököl lábam, kezem, De így is szédül minden porcikám: A Folyam sodrára emlékezem.
A kezed fogom ma is, ugyanúgy, mint régen, A képen ott vagy te is velem, és nem értem, Mért szakad el a kép, hova tűnik a sok emlék.
Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen.
És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.
Ha újra elővesz a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek.
Nincs olyan megkeményedett szív, mely el ne szorulna olykor a visszajáró múlt látomásaitól. Bárhol is születtünk, nem maradhatunk érzéketlenek azon a helyen, ahol az anyai kéz ringatott. Lelkünk húrjai nem kophatnak el annyira, hogy ilyen emlékek érintésére legalább egy meg ne rezzenne.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán, az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez.
Megy az idő, és a tűzből nem marad itt más: csak parázs, De a fénye kitart, és ez jelzi, hogy volt száz varázs, Soha ne félj, ami fontos, az nem tűnhet el - hinned kell! Amíg élsz, veled él, nem fújja a szél soha el.
Facebook
Pinterest