Idézetek az emlékezésről
Sebesen tért vissza a múltam, és túl lassan tartott hazafelé a jövőm.
Az idő homokját nem lehet megállítani. Az évek telnek, akár akarjuk, akár nem... de emlékezhetünk. Ami elveszett, az tovább élhet az emlékezetünkben. Amit hallotok, az lehet tökéletlen és töredékes, mégis kincs, ami nélkületek nem létezik.
Könnyeim hullnak: gyöngybezárt emlékeim hová gurulnak?
Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között.
Tudom, hogyne tudnám, hogy egy íz, egy dallam váratlan erővel kelti olykor életre régmúlt pillanatok emlékét. De csak másodpercekre. Elillan a káprázat, lehull a függöny és ismét nyakunkon a zsarnok jelen. Pedig de gyönyörű is lenne, ha lehetne egy teába mártott süteményben fellelni egész múltunkat!
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el nem hinnétek. (...) Mindazok a pillanatok örökre el fognak veszni, mint megannyi könnycsepp az esőben.
Úgy tűnik, a múlt néha felüti a fejét, akár van hozzá kedvünk, akár nincs.
A gyermekkor neszek, illatok és tarka képek kavalkádja, amely köré a ráeszmélés idővel sötét fátylat sző.
És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?
Helyszín a kocsma. Néhány abszint, mint asztaltársaság. Meg valami vadidegenférfi. Alap. Vajon tudsz még úgy nevetni? Úgy, ahogy az a fülemben maradt?
Történnek dolgok az ember életében, melyekre jobb volna nem emlékezni. Jobb volna, de emlékezni kell. Emlékezni azért, hogy soha ne történhessen még egyszer, és emlékezni, hogy megtörténhetett.
Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.
A te napod, a te virágod Ejté meg egykor lelkemet; Azt a napot, azt a virágot Feledni nékem nem lehet! Ébredő szív első szerelme, Van-e ki téged elfeledne?... Van-e ki téged eltemet?...
Fontos az emlékezet, de csak addig a pontig, amíg nem gátolja a jelent.
Facebook
Pinterest