Idézetek az emlékezésről
Egy illatról bevillan egy hangulat Az agyamban újra él a pillanat Másodpercek alatt ugrom éveket Mikor minden mozgott és lélegzett.
Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint a párás távoli sztyepp. Reggel, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és innen már nem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szárazföldet a kaszálótól.
A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk.
Emlékszel? május volt, kéklett a tó, mosoly volt minden, mint szemedben, azóta ősz lett. A tópart ködös, azóta én is komor, néma lettem.
Üzennék. Pár szót. Hiszen jön az ősz és a tavasznak fénye veszve van már. Üzennék. Pár szót. Hogy mit, nem tudom. De jön az ősz... és eszembe jutottál.
A tér-idő keresztfájáról engem is sírba tesznek. Harmadnap, vagy egy éjszaka feltámadok emlékeidben!
Igen vacak memória az, amelyik csak hátrafelé működik.
Mély, bűvös bájjal részegítve jár át a múlt, ha a jelenben éledő!
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét.
S mi haszna lenne, ha megismerné a világot? Én ismerem, s nincs egyéb vágyam, mint hogy elfelejtsem.
A pillanat, amit átélsz, örökre benned marad.
A szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, s ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.
Azt mondják, hogy soha ne nézz vissza, de ha nem tudod, hogy mi van előtted, akkor mi más marad, mint a visszatekintés?
A múlt egy csodálatos kifestőkönyv, és mi nagyon tehetséges színezők vagyunk. A kudarc élménye, vagy inkább emléke lassan vidám árnyalatba öltözik. És mi nap nap után egyre bátrabban vezetjük a kettős könyvelést, hogy aztán váratlan szembesülések hozományaként depresszióba amortizáljuk lelkünket. Miért? Miért vagyunk ilyen elképesztően idióták? Képtelenek vagyunk bármit is kezdeni az idővel, a mások és magunk döntéseivel. Mindent újracsinálnánk, állandóan elszalasztott ziccerekről, rossz húzásokról kesergünk, így rövidítve meg mindenkit. Nagy árat fizetünk, ha nem fogadjuk el a történéseket olyannak, amilyenek. A szeretet nagy bravúrja az elengedés. Így szép és teljes a lecke, amire tanít.
Facebook
Pinterest