Idézetek az emlékezésről
Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.
Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és megszépült benne a világ.
Tiéd a kincsem: a toll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonat egyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Mostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedig magadnál hordhatod a jelenem egy darabját.
Az emlékezet halott dolog. Az emlékezet nem az igazság és nem is válhat azzá, mert az igazság élő, az igazság az élet; az emlékezet pedig az immár nem létező dolgok őrizgetése, amelyek a szellemvilágban élnek, mégis rabságban tartanak, a börtönünkké válnak. Egyszer belátod, hogy az ego csupán a múltbéli emlékeid összessége, nem pedig te magad. Te tudatosság vagy, az emlékezet pedig tartalom.
Különös, a kölyökkor elveszett, megfakult, letörölt hímpora utáni vágy váltotta ki a legfájóbb nosztalgiámat. Hiszen az tesz mindent olyan ragyogóvá, édessé, kívánatossá, az tartja távol a vaskalap józanságot, köznapiságot, unalmat. Az teszi velünk a varázslatot: míg velünk van, úgy tudjuk, a meséből származunk, álomi szabadon. Csodát tenni és érteni egyaránt képesek vagyunk.
A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik és az ember egyszerre kíváncsi lesz, mi van mögötte.
Ilyesmi később jut csak az emberek eszébe. Évtizedek múlnak el, átmennek egy sötét szobán, melyben meghalt valaki, s egyszerre hallják a tenger zúgását, a régi szavakat. Mintha az a néhány szó az élet értelmét fejezte volna ki. De később mindig másról kellett beszélni.
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok Szövetére, mely fénylő volt s remek. S azóta jött az ébredés, az álnok, És jöttek szürke órák és terek.
Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.
Az életem lemeze fordul. (...) Van, ahol reccsen és zörög, van, ahol ugrik, túlpörög, megcsuklik a hang egy karcolásban, s remeg az ív, kihagy a szó, kihagy a szív.
Az életem lemeze fordul, s ha valaki visszatenné a tűt, valamit újrajátszanék, van, amit meg se hallanék, megbocsátanék, vagy másképp mondanék.
Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.
Alekszandr Szergejevics Puskin
Nyitott kapuján belépve, temetőn állék, hol százados fák árnya alatt csak itt-amott fejérlett ki egy-egy sírkő a fűtakart egyszerű halmok között. Ki az, ki temetőn meghatva nem érezné magát? mint gyermek, mert fél, hogy az elhúnytak visszajönnek; mint férfi, mert tudja, hogy a föld senkit vissza nem ad.
Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.
Szörnyen sajnálom, hogy nemrég kigyógyultam egy pihentető amnéziából. Ha lesz időm, utánanézek, miként lehetne visszaesni. Káprázatos lenne, ha legott elsüllyedhetnék az emlékezetkiesésben, mihelyst megfájdulok magamnak.
Facebook
Pinterest