Idézetek az emlékezésről
Az emlékezés segít, hogy éljünk. De van, hogy az segít jobban, ha felejtünk.
Talán ezért van a múltnak ekkora hatalma felettünk: egy idő után csak arra emlékszünk, amit el akarunk felejteni.
Fura, hogy milyen ritkán gondol az ember azokra a nőkre, akik megvoltak. Mindig azokra emlékszik, akikkel nem jött össze.
Anyu minden kínálkozó alkalommal azt tanácsolta a gyerkőcöknek, hogy "szökkenjenek fel a napra". Ha oda talán nem is érkeztünk meg, a földtől legalább elrugaszkodtunk.
Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.
Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt annyit játszottunk, s ahol annyiszor kerestem az én kis hercegemet.
Észre sem vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben. Ritkán hallottam nevetni. Színtelen örömet, mintha kölcsönkért volna. A legtartósabb emlék a kéz és az arc. Keze erős, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen. Még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Az arca kicsi, s földszínű. Felszántott föld.
A múlt olyan horgony, mely lefelé húz bennünket. Míg el nem engedjük, nem válhatunk olyanná, mit vágyunk súg.
Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.
Nézd, Fakó ez a kép, De bennem szép, Ugyanúgy, mint rég. Bennem a fénykép, Benned a Fény képe ég, Mindig ég.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, hogy elvesztettél s elvesztettelek. Csak magamat tudtam méltónak hozzád és hozzám méltónak csak tégedet. Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, mondd, mért őrizzük frissnek sebét? Ami akkor, rég történt, tévedés volt, ami azóta, kín és büszkeség.
Korábbi élményeink kellemes vonatkozásait, amelyekre szívesen emlékszünk, kizárólag két dolog határozza meg: milyennek találtuk az élményt, amikor az (pozitív vagy negatív) csúcspontján volt, és hogyan éreztük magunkat, amikor vége volt.
- Azt akarod, hogy így emlékezzenek rád? - Rám senki se emlékezzen. Az azt jelentené, hogy meghaltam.
Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.
Az emlékezetkiesés kicsit a lélek elvesztése is.
Facebook
Pinterest