Idézetek az emlékezésről
A szép emlékek elveszett ékszerek.
Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted.
Az embernek nem szabad elfelejtenie a múltat és a múltbeli szívességeket (...), és gyakrabban emlékeznének is rá, ha nem idegeskednének annyit a jövő miatt.
Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok.
A naplóírás - életünk múló eseményeinek számbavétele, az okok-okozatok keresése, mintha az életen átvonuló lábnyomokat követnénk - a lélekgyógyászat fontos eszközévé vált. De elsősorban alkotó tevékenység, és gyakorta szórakoztató. A naplóírás ősi és önmagunknak szóló feladvány: meg tudjuk-e őrizni az időt? Olyan, mint virágot préselni, bort érlelni. Ha ma kevés időt rászánsz, később élénkebb képet kapsz belső életed eseményeiről, mintha fényképek százai készültek volna rólad.
Mint amikor a gyermekek sírnak, Ha éjjel rossz álmot látnak, Belül úgy izzik a bánat. Az emlékek csendben fájnak.
A múltban élni unalmas és magányos tevékenység. A visszatekintés megsajdítja a nyakizmokat, és közben belesétálunk mindenkibe, aki csak felénk tart.
Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.
A veled együtt nevetőket könnyen elfeleded, de soha nem feleded el azokat, akikkel együtt sírtál.
A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hanyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más irányba indulunk el.
Eszembe jut most pár tétova halk dal Eszembe jutnak a krétajelek Rájuk sütött a falakon a hajnal S nem tudta senki mit jelentenek Ki tudja hol kezdődik el az emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a nemrég S hol lesz fakó papír a gyötrelem.
Az emlékezés valójában az emlékek újrakonstruálása. Ahogyan nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy nem tudjuk kétszer pontosan ugyanazt a gondolatot gondolni.
A haldoklás (...) nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.
A veszteség érzése később állandósult; soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset. Itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam.
Ha a múltról beszélünk, mindig hamisan keverjük a kártyát.
Facebook
Pinterest