Idézetek az emlékezésről
Állott víz, poshadt tócsa már a vérük, ágyékuk-izmuk mélyen szendereg, a lelkük halkan mégis fodrozódik: rajta emlékek csónakja lebeg.
Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!
Ha van, veled van. Ha nincs már, - akkor is.
Mindig megvetem kissé a valóságot, azt a primitív valóságot, amit általában annak neveznek. A valóság nemcsak az, ami kilátszik belőle: a házak és az emberek; a valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés is, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz.
Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.
- A szárnyaim elfeledték, hogy kell repülni, mert mindig csak megjátszottam, hogy repülök. Van értelme a szárnynak, mely képtelen repülni? - Van, mert a szárnyak őrzik annak az emlékét, amikor még tudtak repülni.
Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.
A múltam - mint egy törött tükör, kirakós játék - megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait.
A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.
Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez.
Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint az ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában.
Aki sokat néz hátra, könnyen nekimegy valaminek, vagy a mélységbe zuhan.
Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza.
Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.
A tenger elmossa tegnapom Szól a víz De mit beszél?
Facebook
Pinterest