Idézetek az emlékezésről
Múltad megkísért.
Tűzvörös lepelben átjő a jelenbe...
S mint jégbe fagyott vízcsepp, gleccser-hideg lelke,
- mit izzó, szilánkos kristályok kínoztak halálra -
elsorvadsz végleg...
Huszonnégy órád rácsaiba zárva.
Olyan sok dolog létezik, ami érzelmeket elevenít fel: a föld lágysága tavasszal, felhők a nyári égbolton, az őszi szellő illata, az esőcseppek hangja egy selyem esernyőn, a hűvös levegő az iskolából hazafelé tartva, a táblatörlő illata, a távoli teherautók elsuhanó hangja az éjszakában, vagy a biztonság és megnyugtató érzése egy kisboltnak késő éjjel. Csak meg akartam osztani veled ezeket az érzéseket. Életem végéig.
Bár a testét elviszik, és elégetik, lelke mindörökké itt marad ajtótól ajtóig bolyongva. Hiába jönnek új lakók, és töltik meg a szobákat vitával, és ezerszer, milliószor átéli azt a pillanatot.
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
Százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
Minden, ami szép volt,
minden, ami ránk várhat még,
már bennünk van rég,
a szemünkben ég.
Egy pillanat, mit kértem, az utolsó szó jogát,
egy árva, sárga képet, a múlt időnek nyomát.
Lenne itt egy élet, mit félni kéne talán,
de nincsenek emlékek, nem volt gyerekszobám.
Hova tűnt a "hol volt, hol nem"?
A meséd felnőtt rég.
Vagy nagyon mélyen a szívedben
Vár, hogy eljátszd még.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
Az emlékezés sokszor nem annyira a valóság felidézése, mint a vágyak visszavetítése.
Az emlékezés rokona az igazságnak, de nem ikertestvére.
Szeretet, barátság, mint minden, múlandó, de emlékezete, öröme állandó.
Gyermekkorunk jelei ott maradnak életünk helyszínein, ahogy a virág illata is ott marad a szobában, amit díszített.
Francois-René de Chateaubriand
A múltnak annyi emléke rajzik föl, amikor egy kedves teremtés arcvonásait igyekszünk képzeletünkben föleleveníteni, hogy ezeken az emlékeken keresztül zavarosan látjuk őket, mintha könnyfátyol borulna szemünkre. Ezek a képzelet könnyei.
Facebook
Pinterest