Pálnagy László

Hiányűr ölel, vakká válok... Semmisúlyt feszít körém egy Látnok. Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat boldogságfaló cápákat láttat! Nem látom tőlem bennem az énem.

Lépő talpam tűbe téved, időfonál éled bennem. Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm.

Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben... Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem!

Ádámok! Évák! Istenek! Hagyjatok élni. Hagyjatok... Egyedül félni. Egyedül... élni.

Vasmarok szakít. Rózsát, egy párat. Szívembe tövist szúr. Ezret vagy százat. Fájdalmat tálal szerelem szakácsa, ezredév távlatból múlik a hatása. (...) Vakítson végleg a feledés köde... Ernyesszen vitorlát szerelem szele...

Szeretsz és élsz, emberként félsz. Hallasz és látsz, emberként vágysz.

Csillanó álompor, fényévnyi szép, illanó Ámor, szétégni kész... Szeret, vagy nem szeret?! Nem itt a kérdés.

Ezernyi titkod bennem rejlik számtalan szádon ajkam fénylik merész pillanat téged szeretni hiányod félni s reménybe temetni...

Egyáltalán... Létezem? Néhol egy mély kátyú vagyok, néha kis rög, vagy némi por, ami a talpakra ragad. Vagy még ennyi sem.

S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.