Pálnagy László

Emléke ragyogó, lobogó fáklya... Villanó parázs volt, hatalmas máglya? Feledés búja lesz holnapod ára, hamuvá porlad el tegnapod vágya.

Arcomon pír... hópuha angyalszárny érint... De mire ocsúdna megkövült lelkem - halandó valóság szaggatott árnyai - már kínbársonyt fonnak körém... S mire kóbor könnyeim fáklyái kihunynak, a végtelen üzeni: Ember! Ember maradsz.

Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

Megkopott delfin vagyok sivatag közepén, minden kincsem cseppnyi sós víz - az utolsó könnyem -, mit érted hullajtok, hamvadó életem...

Ha emléked éled mit nem talál éned s kivár a múlt, de sivár és rút; mert apad a kút...

Ámuló parázs csillan a mélyben, Szemeid tükre ma végtelent int. Pillantás illan időben, s térben... Lassuló szívemnek lobbanást hint. Remegőn simítom ajkadról szavaid, már őrjöng a vérem, s rohanna eléd... Félelem markában emlékek hamvai, de ölelő holnapom elindult Feléd...

Mondjam? Vagy hallgassak? A szomorú az, hogy így sincs mód a megismerésre. A megértetésre. A megértésre. Hiába minden, átalakulnak a gondolataink. Én ugyan ki akarom fejezni magam, szavakat közlök, megérted... de máris mást jelentenek. Neked is, másoknak is. Holnap már nekem is...

Emlékpolip aszalt angyala fojtogat... Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón. Pörget. Letűnt múlt-masszát hajszolón. Mint valami mínusz Isten. Rángat! Tegnap-hóhérként emel új vádat.

Mint megannyi szirom, hull a sok pehely, A világ koldulón ásít, míg telik a kehely. Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón! Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón! S már elborít mindent a szűzies fátyol, Csillogó csendjével fehéren gyászol.

A múlt sötét árnyékát féltem... S a jövő fényébe kiléptem. Fénytől majdnem szenesre megégve... Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.

Szenvedéseim körfolyosóján: révült önmagamba botlok. Egymásnak esünk! Vívódunk: csorbult tőreink csüggedten csendülnek.