Idézetek az emlékezésről
Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak fura villódzás látható. Ilyenek az emlékeim.
Megszállottan építem a múltamat. Igen, a múltamat építem, nem a jövőmet, mint azelőtt tettem. A múltat igyekszem megörökíteni, egy utolsó jelet szeretnék hagyni magamból, és mindabból, ami fontos volt nekem. Rendbe szeretném tenni gondolataimat, írásaimat, érzéseimet, mielőtt teljesen eltompulnának, kiégnének ebben a légüres térben.
Talán együtt jár az öregedéssel, hogy az ember sajnálja a régmúlt dolgokat. Míg fiatal, változásokat kezdeményez, aztán mikor megöregszik, sajnálja, amiért a változások bekövetkeztek.
Az emlékezet véges, szelektív és az emlékező akaratán kívül álló okok miatt szinte mindig tünékeny és szubjektív.
Az emlékek hatalmas súllyal nehezednek rám. (...) Olyan, mint mikor az ember egy szánkón ül, és mély hóban siklik lefelé a domboldalon. Eleinte üdítő, kellemes a dolog: a sebesség, a csípős, tiszta levegő. De egyre vastagabb hóréteg tapad a szántalpakra, azok egyre lomhábban csúsznak a lejtőn, s végül már teljes erőből lökni, hajtani kell a szánkót, hogy mozgásban tartsuk.
Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.
A tűnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.
Vannak esélyhelyzetek, melyeket nem egyszer, hanem ezerszer is átélünk, és életeink végéig emlékezünk rájuk.
A múlt (...) az emlékezet kikötője az idő viharában.
Emlékei ismerősek voltak, de homályosak, akár egy régi filmszalag, amelynek már elnyűvődött a fogazata, és a hangsávja is megkopott.
Amikor az ember visszatekint az életére, emlékeinek nagy részét megszépíti az eltelt idő, s mondandójának mélységét erősen meghatározza, hogy hová jutott. A hegytetőről nézett út hirtelen megszépül, a fárasztó felkapaszkodást már egyáltalán nem érezzük akkora tehernek, mint útközben.
Nem azért, mert elmúlt - a múlt is lehet nyomasztó -, hanem azért, mert mindez már nem benne van. Benne öröm van! Felszabadult, bizsergető öröm. Ezek a képek nem egyebek, mint egy régen vízbe dobott kő késve érkező hullámai.
Kincsként kell őrizni a szívünkben az emlékeket.
Ha valakinek jó emlékezőtehetsége van, s amellett ügyes is, nem ránthat elő az agyából egyetlen gondolatot anélkül, hogy egy egész tucat is utána ne szakadjon.
A nyár számomra tömény esszenciáját jelentette mindannak, amit a múltban szerettem, és ami hiányzott belőle.
Facebook
Pinterest