Alekszandr Szergejevics Puskin

Egy megtévesztés, ami hasznunkra van, többet ér sok féligazságnál.

Meddő, véletlen ajándék, Élet, mért is kaptalak? Titkos végzet, sanda szándék Kínhalálra szánna csak?
Ki volt, aki létre hívott Semmiből, mily orv erő? Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?

Nélküled: szívemben pokol van, Veled: nagy, néma fájdalom... Ha hallom kopogó cipődet S selyemruhád felém suhog És megszólalsz - állok előtted, S tanácstalan csak bámulok!

A szerelemnek édes a sebe. Mi a halál, ha a szerelem adja?

Csigaként vánszorognak napjaim, És minden óra súlyát külön érzem, Fáraszt, ingerel, őrjít már a kín A visszautasított vágy tüzében.

Gőgös naóeoni módra Nézünk kétábú milliókra, Melyek csak eszközök nekünk, S az érzőkön nevetünk.

A földbe hullt mag is kikel, Ha a tavasz reá lehel. Vágytól rég búra vált a kedve, Már rég hevült s ábrándozott, Végzetes italt szomjazott; Fiatal keble rég epedve Hordozta gyötrő vágyait, S várt, várt a lelke... valakit.

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Boldog, ki serlegét fenékig Nem hajtja fel élet-torán, Otthagyja ünnepét korán, Regényét nem forgatja végig, S megválik tőle könnyedén, Mint Anyegintól válok én.

Siet loholva élni, s érezni is siet.

Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet.

Szerettem önt, némán, reményvesztetten, Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy - Mély áhítattal, gyöngéden szerettem, Ég adja, hogy más is szeresse így.

Nem szeret kétszer, aki szeretett: aki üdvözült, nem üdvözül újra!

Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.