Charles Baudelaire

Az életnek csupán egyetlen valódi vonzereje van, és ez a játék vonzereje; ám csak akkor, ha nem bánjuk, nyerünk-e vagy veszítünk.

Az igazi festőművészek tökéletesen tudják, hogyan hozzanak létre színeket egy fekete kabáttal, egy fehér nyakkendővel és szürke háttérrel.

A pamlagon engedte, hogy szeressem, s mosolygott, ahogy karjai közt tartott, s mohó szerelmem, akárcsak a tenger...

Hogy fejezzelek ki szavakban, romolhatatlan szerelem, öröklétemben láthatatlan pihenő gazdag ámbra-szem?!
Aki legdrágább, aki legszebb, aki fény bennem, ragyogó, az örök bálványnak, a szentnek; üdvözlet, örökkévaló!

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi? S a görcsös ököl, a keserű könny daca, amikor pokoli sorakozót ver a Bosszú, s erényeink őt rohannak követni? Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket.

A Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge ha víg ábráikat eddig nem hímezék sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még, azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

A szép mindig bizarr.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.

És mint a lemenő nap a sarki pokolban, vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

A képzelet a valóság királynője.

Az Emberiség Koponyáján a Szerelem űl, fenn trónol, vigyorral a száján és szemtelenül.