Idézetek az emlékezésről
Ledér pillangó a betelt vágy; Hálátlan és hamar feled. Sokszor tovább emlékezik rád, Ki hőn sovárgva egyszer meglát, S aztán - nem is szólhat veled.
A meglévő emlékek elfelejtése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hálózatainkban elég hely legyen az újak számára.
Ha elég hamar hagysz el egy helyet, szép emlékeket őrizhetsz meg róla magadnak.
Kétfajta vizuális emlékezet létezik: az egyik, amikor az ember nyitott szemmel, ügyesen újrateremt egy képet elméje laboratóriumában (...); és a másik, amikor az ember hunyt szemmel azonnal életre hívja szemhéján a szeretett arc tárgyilagos, tökéletes optikai mását, egy természetes színekben pompázó szellemecskét.
Az emlékezés, az kelepce is lehet, veszélyes is lehet, hiszen az idő semmit, valóban semmit se gyógyít meg.
Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sosem magányos, és nincs többé egyedül.
Nem emlékszem rá, Azt hiszem: hihetetlen, felejthetetlen.
Az ifjúság tele van élménnyel. Annyi van belőle, oly vad iramban követi egyik a másikat, hogy az agysejtek éppen csak befogadják azokat, ahogy jönnek nagy összevisszaságban. Azután eljön az idő, úgy hatvan esztendőn túl, mikor az összegyűjtött élményből emlék lesz, s az ember, hiszen egyre több szabad idővel rendelkezik, most már szépen, módszeresen rendet teremt a zűrzavarban. Az idő közben megtisztítja, fényesre csiszolja a hajdani élményeket; egyik összezsugorodik, másikat váratlan jelentőséggel ruházzák fel az évek - így kerül minden a maga helyére.
Az egyetlen életed szemétdobján ülve elmélkedsz a múltadról, értékek után kutatva, kapirgálva. Ne csodáld, hogy kétségbe estél, hiszen alig találtál valamit! Barátocskám, nem a meghalás tényétől remegsz, inkább a leélt életedtől. Mindenkinek meg akartál felelni, meg is feleltél, éppen csak önmagadnak nem sikerült.
Ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek mulandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el visszahozhatatlanul.
Nem a jövő tartogatja a legnagyobb meglepetéseket, hanem a múlt, amit egész életünkben nem győzünk felidézni.
A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg.
Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után!
Ó, Emlékezés, mi vagy nekem? Egy másik élet, ahová bármikor beugorhatok unalmas társaságban ülve; megélt és álmodott kalandjaim varázskristálya-gömbje-tükre. Föléd hajolva mágus is vagyok, jelent-múltat-jövőt egyszerre látva. Ó, Emlékezés: a lehető világok legjobb világa; Álom ikertestvére. Ábránd nővére, Élet kisasszony húga, mint haldokló hattyú szállsz fölöttem messzeségből messzeségbe húzva, s ha árnyad rám vetül, nem vagyok egyedül, köröttem benépesül a magány.
Az emlékezés bennem olyan, mint egy tó hullámverése. Körökben, egyre táguló körökben jön, feltartóztathatatlanul, míg el nem simul a tükre. S aztán másutt bomlik meg a víztükör, más emlékek tódulnak fel, s nyomában ismét mások. S ami kicsit kimagaslik, olyan, mint egy-egy szirt az elfelejtett múlt tengerében.
Facebook
Pinterest