Kaposi Krisztina

Igen, szerettelek én is, mindennél, mindenkinél, önmagamnál is jobban. De te megölted a szerelmemet azon a reggelen a tekinteteddel, ahogy rám néztél... és a szavakkal, amiket kimondtál.

Most már tudom, hogy nem vagy jégcsap, már ismerem az igazi arcod, tudom, hogy a szende úrilány az érintésemtől igazi démonná válik. És ezzel nem tudok betelni! (...) Nem tudok elégszer rácsodálkozni a szenvedélyedre! És tudom, hogy te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem!

Ami volt, elmúlt, meg nem változtatható még akkor sem, ha nekem nem tetszik a történet.

Imádom nézni, ahogy alszol, vagy hallgatni az egyenletes légzésedet. Imádom az illatod és a hangod. Imádom, ahogy jössz-mész a házban, vagy motozol a konyhában. Imádom, ahogy hozzám bújva olvasol, vagy TV-t nézel. Imádom, hogy telerámoltad a fürdőszobát a kenceficéiddel, és hogy kiszorítottad a ruháimat a gardróbból. Imádom, hogy itt vagy, hogy egyáltalán vagy nekem.

Nem tudom, hogy te miért váltod ki belőlem ezt az éhséget, talán ez is a szerelem varázsa? Nem tudom. De annyira szeretlek! És akarlak, mindig. Nappal jövök-megyek, dolgozom, de itthon, ahol ketten vagyunk, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád, hogy ne csókoljalak, hogy ne öleljelek.

Nem hiszem, hogy valaha is találkozom még az életben olyan férfival, akinek úgy bele tudnék feledkezni a kék szemébe, mint a tiédbe.

Minden reggel rácsodálkoztam a vonzerejére, és minden délután úgy vártam, hogy lássam, mintha ő maga lett volna a levegőm, ami életben tart.

Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára jól megnézem majd életem legnagyobb szerelmét, hogy mindenre, a hegre a homlokán, a görbe kisujjára, de még a szeme alatti apró ráncokra is emlékezni tudjak, amikor (...) előhívom elmémből a legtitkosabb és a legszebb pillanatokat.

Nem tudom, hogy mi vár még ránk az életben, de az biztos, hogy ha ezer évig élünk is, az én utolsó tiszta gondolatom te leszel, a tiéd pedig én! (...) Mert mi összetartozunk, bármi történt is.

Azt olvastam valahol, hogy ha az ember meghal, akkor a lelke kiszáll a testéből, és látja a földi porhüvelyét. Bár én fizikailag nem haltam meg, a lelkem mégis elhagyta a testemet és kissé távolabbról figyelte a történéseket. Bence ugyan fel sem állt az asztaltól, mégis puszta kézzel kitépte a szívemet, a földre dobta és megtaposta. (...) A testem kibotorkált a dolgozószobából és megtámaszkodott a folyosó falánál. Most hogyan tovább?

Először csak egy apró csókocskát kaptam, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe. (...) Hosszan csókoltuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdtük. Nem tudtam gondolkodni, csak az számított, hogy (...) ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel volt tele.