Tore Renberg

Volt már valaha olyan érzésed, hogy egy régi eseménynek nem volt meg a folytatása, vagy csak úgy hirtelen véget ért? Telt-múlt az idő, egyik nap a másik után, és annak, ami egy napon megtörtént, egyszerűen elmaradt a folytatása. Még mindig lóg a levegőben, benned, a maga befejezetlenségével.

Egy személyiség kiszámíthatósága (...) megszűnik létezni abban a pillanatban, amikor az a személy egy előre ki nem számítható élethelyzetbe kerül. Akkor eltűnik a biztonság, bekövetkezik a lelki megingás, a személyiség megrendül, mintha csak a külső váz létezne belőle.

Mi történik akkor, amikor valakinek egyszer csak barátja lesz? Vajon ugyanolyan, mint amikor valakibe beleszeretünk? (...) Csak az a különbség, hogy a barátságba könnyebben belemerül az ember, mint a szerelembe? Vagy valami más? A barátság első napjai és hetei nem ugyanolyanok, mint a szerelemé? Nem épp olyan ez, mint amikor egyszerűen meg kell hallgatni egy lemezt, amit megvettünk? Egyre csak le kell játszani, újra és újra, mert az ember érzi, hogy ez nagyon fontos.

Anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerűen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltűnne? Akkor mi lenne? Hová tűnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól?

A legjobb barátom! (...) Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.

Nem sírtam, a szél facsarta ki a könnycseppeket a szememből, nem belülről jöttek, hanem kívülről, mintha valaki nyújtotta volna a kezét, és segített volna sírni.

A világ ugyanannyira utál, amennyire te is utálod magad.

Nem látni azt, akit szeretünk - elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.

A dolgoknak megvan az a kellemetlen hajlamuk, hogy felgyülemlenek.

Az embernek fiatal korában van legkevésbé rossz lelkiismerete. (...) Utána azonban rád tör az együttérzés, a gondoskodás, a félelem, a szégyen, a gátlások és kételyek, és akkor a legjobb úton haladsz, hogy ijedt porszemmé válj az arany évek előtt. Az arany évek azok, amikor szabaddá küzdöd magad, amikor önmagad, a rokonaid, a történelem és a világ ellen lázadsz, és kicsit lazítasz a lelkiismeret igáján. Csodálatosak ezek az évek.

Hihetetlenül jó napom volt. Volt-e már ilyen nap az életedben? Olyan, amelyik tökéletesnek tűnik, a felébredés pillanatától egészen addig, amíg este el nem alszol. Olyan, amely az egymást követő hétköznapok világában különlegesen szép és okos jelenség, amelynek misztikus arányai és fantasztikus ritmusa van.

A félelem abból származik, hogy ott kint van valami, amit nem látunk, nem hallunk, nem érzékelünk. Ha látjuk mindazt, ami létezik, nem félünk.

Minden lépésednek jelentősége van, a legkisebb lépésnek vagy gesztusnak, a felemelt ujjnak, és minden szó, amit csak kimondasz, hordoz magában valamit, és az, ami kicsinek tűnik, a következő pillanatban már nagy, és nem tudhatod, mihez vezet az, amit egy embernek mondasz.

A számítógépek az elidegenedés egyértelmű győzelmét jelképezik az emberiség felett. Elképzeltem, hogy ha még több adat települ az emberekre, senkinek nem lesznek többé egyéni gondolatai.