Idézetek az emlékezésről
A múlt, az már nem valóság. Csak álom.
Örökre megmaradnak a gyerekkor emlékei, az az érzés, amit a hullámok játéka kelt, ahogy a lábujjak alól kimossa a rózsaszín meg ezüst homokszemeket, vissza a tenger mélyére. Olyan nyugalmas volt; valami megfoghatatlan módon a halhatatlanság mutatkozott az ár-apály váltakozásában, meg az ég és a tenger végtelenjében. Most, ahogy rácsodálkozom ugyanarra a szikrázó víztükörre, tudom, hogy ifjúságunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk a szívünk mélyén.
Tovatűnt világ Sosem látott világ új helyekre csábít és nincs vakítóbb (tovatűnt) fehérség, mint a fehérség emléke.
A múlt. Ahol már csak a holtak élnek.
A múltunk nem megsárgult papírokon és elszíneződött tintával írt sorokban van, hanem bennünk: a bőrünk alatt, a zsigereinkben.
Emlékezés nélkül megértésről sem beszélhetünk.
Az emlékektől nem lehet úgy megszabadulni, mint egy kalaptól.
Fura kapcsolatban állok a múlttal. Vagy mélyre temetem, vagy rágódom rajta.
A valódi szerelem főként az emlékezet révén uralkodik rajtunk.
Már nem szoktam féltékenykedni mások emlékeire. Hiszen annak a sok emléknek és élménynek köszönheted, hogy az lettél, aki most vagy.
Mindenét, egész mivoltát, egy szavát, egy mozdulatát jelentősnek, fontosnak, emberfelettinek éreztem. A szívem, mint az út pora, úgy lengett minden lépte mögött. Olyannak láttam, mint nyárestén a holdat, mikor minden csupa jó szag, szelíd árnyék, fehér végtelenség; s minden testi-lelki üdvöm benne élt a nevében, azt ismételgettem egyre, azt csókoltam az ajkamon. Azon túl nem láttam semmit, senkit.
Az emlékezet is így dolgozik, valóban, mindig később derül ki, mi és hogyan számított előzménynek, oknak, később és későn megérthető magyarázatnak. Így működik maga a világ.
Van az a pofon, ami nem múlik, mint árnyék a múltban, megbújik.
Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét, bárcsak meg nem történtté tehetném a szomorúságot, de attól félek, ezzel az öröm is eltűnne.
Elmondani valamit, ami szép volt, ami elmúlt s amit eltettünk magunknak későbbre, a hosszú őszre, melegítő tavasznak, világító emlékezésnek.
Facebook
Pinterest