Idézetek az emlékezésről
Megelevenedik sok régi emlék, elmosódott képek új színeket nyernek, régi szavak szólnak elő a csendből százszor és ezerszer. Ilyenkor az álmodozás szétnő, s az elmúlt idők fölé emelkedik, kijavít hibákat, miket a lelkiismeret eléje tesz, mint szabó elé a rosszul varrt ruhát. Csak ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni s másképpen, megnyugtatóbban rendezni rég elvégzett dolgokat, csak ilyenkor lehet színes csodává álmodni a múltat, s igaznak, szépnek hinni a jövőt.
Mindig csak pillanatokra emlékszünk, sohasem napokra.
Az idő egyelőre még minden sebet begyógyít. És a forradás a mi emlékezetörökségünk. De ha piszkáljuk, elgennyed és felemészt.
Ha már a jövendőbe nem láthat az ember, tekintsen vissza a múltjába; keresse föl szép emlékeit.
Egy emlék leginkább egy átok, mint áldás.
Alice: Madness Returns c. videojáték
Mindegyik fénykép egy történet. Néha nem szeretjük a végét. Néha csak nem értjük meg azt.
Alice: Madness Returns c. videojáték
Lelkem érzéseit is emlékezetem őrzi. Nem úgy, ahogy a lélek maga érzi őket, mikor megrohanják, hanem egészen más módon: az emlékező erő saját természete szerint.
Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.
Az emberek néha éppúgy szeretnének kigyógyulni az emlékezésből, mint, teszem azt, a rákból. A nagy többség számára azonban ez pusztán beteges önmarcangolás. Mert hiába hiszik, hogy sikerülhet nekik. A tudatuk mélyrétegeiben ott lappang, amitől rettegnek. És bármikor rájuk törhet. Az emlékek, mint valami élősködő kórokozók, beették magukat az elméjükbe. A szerencsésebbek annak örvendhetnek, ha idővel megfakulnak fejükben az ijesztő képek. Ez egyfajta önvédelem is. Ám az emlékezet raktárából sosem lapátolhatják ki végleg és egészen a démonokat.
A jelenre korlátozott lét életképtelenné teszi az embert! Igenis szükségünk van a múlt tapasztalataira!
Az emlékezet elvesztése valahogy mégis egyfajta halált jelent.
Az emlékektől válik egy ember valóságossá, az emlékektől lesz a múltnak teste. Ha emlékezünk, nagy esélyünk van rá, hogy ne ismételjük meg a múlt bajhozó hibáit.
Elfelejteni semmit sem tudok, megbocsátani azonban mindent.
Azok, akik igazán számítanak, velünk maradnak, és életünk leghétköznapibb perceiben kísértenek bennünket.
Facebook
Pinterest