Idézetek az emlékezésről
Az életben csak az marad meg nekünk, amit átéltünk, amire visszaemlékezünk azért, hogy újraélve ismét érezzük az érzéseket, és mit sem számít, ha valamely pillanatban eltorzult. Minden emberi lénynek a boldogság a célja, ahhoz pedig az érzéseink vezethetnek el minket, az apró örömök, a nagy győzelmek, az erős érzelmek, a szerelmek. Nem számít, hogy a testünk vagy a képzeletünk éli át, vagy éppen az emlékezet formálja újra őket.
Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik: felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi hat órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél.
Az állati elme soha nem felejt; és az emberek állatok.
A közösen átélt élmények emlékezetünkben elraktározódnak, és gondolatban újra és újra "meríthetünk" belőlük.
Eljön az idő, mikor egyikünk sem lesz már. Volt élet az ember előtt, és lesz utána is, akár holnap, akár egymillió év múlva. És akkor nem lesz, aki emlékezzen Kleopátrára, Muhammad Alira vagy Mozartra, nem hogy pont miránk. A feledés törvényszerű, és ha ez ijesztő, tegyél rá magasról, hidd el, mindenki ez csinálja.
Amíg él a szeretet és az emlék, addig igazából nincs halál.
Az emlékezet összeköti mai énem azzal, aki egykor voltam. Így adunk újra és újra értelmet mindannak, amiről azt gondoljuk, egyszer már biztosan a miénk volt.
Az emlékezés (...) a létezés biztosítéka, az önmegalkotás eszköze, belőle jön létre az egyéni és a közösségi identitás.
Az emlékezés emlékké teszi az eljövendőt hogy tépték meg az idő kései a jövő ilyenkor merengőt.
Az emlékezet egy folyó, amely mindig visszafelé folyik.
Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket.
Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia.
Amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás.
Az emlékezet olyan, mint egy regény, a regények olyanok, mint az emlékezet.
Azt akarom, hogy boldog legyél. Én emlék vagyok, és tudom, hogy ahhoz soha nem leszel hűtlen.
Facebook
Pinterest