Julian Barnes

Csoszogunk előre, hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk, és lassanként megtöltjük emlékeink éléskamráját.

Adj elég időt, és legátgondoltabb döntéseink is imbolyogni fognak, bizonyosságaink elenyésznek.

Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondtunk el. Másoknak, de főleg magunknak.

Az eloszlás törvényszerűségei szerint a legtöbbünknek az a sorsa, hogy átlagosak legyünk.

Fogadsz egy kapcsolatra, megbukik, továbbállsz egy következő kapcsolatra, az is megbukik; lehet, hogy a veszteség nem a két negatív összege, hanem a tét sokszorosa. Legalábbis így érződik. Az élet nem csak összeadás és kivonás. Van, hogy a veszteség, a kudarc halmozódik, sokszorozódik.

Van objektív idő, és van szubjektív idő, olyasmi, amit az ember a csuklója belső oldalán hord, ahol a legjobban tapintható a pulzus.

Ha egy arc rácáfol a szavakra, az arcot kérdezzük. Elég egy hamis tekintet, egy elpirulás, egy arcizom elnyomhatatlan megrándulása, és már tudjuk. Rájövünk a képmutatásra vagy az álságos beszédre, és előttünk a meztelen igazság.

A lelkifurdalás szó szerint a lelket átfúró fájdalom: ezt éljük át, mikor ilyet érzünk.

A szerelem boldogsághoz vezet. Mindenki így gondolja, igaz? Valamikor, évekkel ezelőtt én is így gondoltam. Már nem. Meglepettnek látszik. Gondoljon csak bele. Gondolja végig a saját életét. A szerelem boldogsághoz vezet? Na ne.