Julian Barnes

Egy pillanatnyi öröm vagy bánat is megtanít arra, hogy az idő képlékeny. Vannak érzelmek, melyek felgyorsítják, mások lelassítják; néha úgy tűnik, hogy elveszett - mígnem egyszer csak tényleg elvész, és soha nem tér vissza.

A történelem olyan, mint a zsíros kenyér hagymával (...). Semmi változatosság. Ugyanazt az ízt böfögjük vissza. Egész évben. Ugyanaz a forgatókönyv, egy téma sok variációval: zsarnokság és felkelés, háború és béke, gyarapodás és elszegényedés.

A történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságának találkozásából jön létre.

Gyakran az a kijelentés a leggyanúsabb, amit félig a jövő felé kacsintva fogalmazunk meg.

Mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék - bármi áron. Ők a könyörtelenek, akiktől óvakodni kell.

Legtöbbünk számára a szerelem első élménye, még akkor is, ha rosszul sül el - vagy különösen akkor, ha rosszul sül el - azt az ígéretet hordozza magában, hogy ez teszi értelmessé, sőt egyedül ez igazolja az életet.

Ösztönösen döntünk, aztán egy egész gondolati gépezetet lendítünk be, hogy igazoljuk magunkat. A végeredményt pedig józan észnek nevezzük.

A házasság egy hosszú, unalmas étkezés, ahol legelőször a pudingot tálalják.

Az élet előrehaladtával egy kis pihenésre vágyunk, ezzel talán mindenki így van. Azt hisszük, megérdemeljük. (...) De aztán az ember kezd ráeszmélni, hogy az érdemek szerinti jutalmazás nem az élet feladata.

Az elenyésző korkülönbségek, melyek olyan fontosnak és súlyosnak látszanak fiatalkorunkban, elhalványodnak. Végül mindannyian ugyanabban a kategóriában végezzük: nem-fiatalok leszünk.

Nincs azzal semmi baj, ha egy géniusz a fiatalságot nyűgözi le. Sokkal inkább azzal van baj, akit fiatalsága ellenére nem tud egy géniusz lenyűgözni.

Az egyedüllét előhívja az önsajnálat és a paranoia pillanatait.

Az idő nem rögzít, hanem elhalványít. De nem olyan kényelmes - hasznos - ebben hinni; nem segít abban, hogy továbblendüljünk az életben, ezért aztán inkább figyelmen kívül hagyjuk.

Amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.

Minél többet tanulsz, annál kevésbé félsz. És tanuláson nem az iskolai tudást értem, hanem az élet tapasztalati megismerését.