Rachel Joyce

Törekednem kell rá, hogy ne legyek még annál is ostobább, mint amilyennek Isten teremtett.

Az idő nem áll (...) meg. Ez az idő lényege. Könyörtelenül halad.

Semmi sem véletlen. Minden okkal történik, és az ok mélyen bennünk rejtőzik.

Birtokba kell vennie a múltat, hogy elengedhesse.

Nem értem, miért adnak az emberek egymásnak vágott virágot. Hiszen meghal. Adnának inkább valami hasznosat. Egy tollat vagy ilyesmit.

Ki állíthatná, hogy az idő valóságos, csak azért, mert vannak óráink, hogy mérjük? Ki mondhatná meg, hogy minden pont ugyanabban a tempóban halad-e előre? Talán minden hátrafelé vagy oldalvást mozdul.

Talán nem azok a legokosabb emberek, akik annak képzelik magukat. Talán azok az okosak, akik tudják, hogy nem tudnak semmit.

Nem lehet mindenre címkét ragasztani. Ha mégis, akkor időről időre felül kell vizsgálni, és szükség esetén átragasztani. Az igaz lehet úgy igaz, hogy mégsem meghatározó. Lehet többé-kevésbé igaz, és talán ez a legtöbb, amit ember remélhet.

Néha könnyebb megélni az elkövetett hibáinkat, mint összegyűjteni a szükséges képzelőerőt és energiát, hogy jóvátegyük őket.