Balogh Boglárka

A férfi és nő szellemi társak, akik a házasság intézményén keresztül irányítani tudják az egyéni ösztöneikhez tartozó energiákat, és együttesen fejleszthetik a lelküket.

Nem ismertük egymást, mégis úgy tettünk, mintha ismernénk, és az elkövetkezendő napokban barátokká váltunk, mert éppen akkor, éppen ott, éppen olyan emberre volt szükségünk. Az én valóságomban soha nem találkoztunk volna, de néha az állandóságban akadnak olyan pillanatok, amelyekben az életünkön átsuhanó észrevétlen emberek egyszerre testet öltenek.

A vele töltött hetek megértették velem, nem számít, hogy a sors milyen helyzetbe kényszerített minket, hogy jó vagy rossz szerencse kísér-e bennünket, mert egy egyszerű gondolattal vagy a szeretet legapróbb megnyilvánulásával képesek vagyunk megváltoztatni nemcsak a magunk, de mások életét is.

Én még most is úgy hiszem, együtt vagyunk a legközelebb a mennyországhoz.

Azt sem tudom már, hogy valóban az én szívem-e, ami ebben a számomra idegen, fáradhatatlan ritmusban ver, soha nem ismertem ezt... milyen bolondok vagyunk mi, emberek, azt hisszük, az egyszerű sorokban ki tudjuk fejezni, ami bennünk tombol. Áltatjuk magunkat azzal, hogy el lehet temetni ezt a kibírhatatlan kínt egy gitáron játszva... semmi nem maradt már a kezemben, csak a hitetlenek imádsága.

Nem tudom szavakkal kifejezni az elmémben tomboló gondolatokat. Ezek, mint a hívatlan vendégek, kilépnek legmélyebb önmagamból, és mint gyógyíthatatlan daganatok, hirtelen szétrobbannak, beárnyékolva azokat az álmokat, amiket oly hosszú ideig dédelgettem. Érzem az emlékek lassú gyaloglását bennem.

Semmitől nem félni, de mindenhez kötődni. Mindent átélni és mindent megtartani. Vajon lehetséges-e? Újraélni minden hajnalt, mintha először látnánk, érezni minden virág illatát, szüntelenül megújulni, és nem ismerni a szót: keserű. Ez az élet titka.

Sokáig azt gondoltam, hogy a két világ, amiről álmodunk, és ami valóban létezik, soha nem válik eggyé, és hosszú ideig úgy éreztem, lehetetlen az életben tartós örömöket találni, vagy azt kívánni, hogy a boldogság állandó és tökéletes legyen. De aznap... megértettem, hogy az akarat képes megváltoztatni a szokást, áthidalni a szakadékokat és valóra váltani az elfáradt álmokat.

Ha két ember igazán szereti egymást, az a világban tapintható egyetlen csoda. Ilyenkor a bizonytalanság szertefoszlik, és a múlt, amire megtanítottak, vagy a jelen, amit hazudtak, nem létezik többé. Amikor a korlátokon túl már nem fojtogató árnyak prédája a lélek, csak akkor képes megérteni, hogy a szerelem maga a szabadság.

Soha nem azért utaztam, vagy keveredtem kalandokba, hogy mások vagy a magam szemében hősnek tűnjek, csak nyugtalan teremtmény voltam, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennem kellett. A luxust nem kerestem, a kényelmetlenségeket mindig elviseltem, mert tudtam, az igazi utazás lehetőséget ad a rácsodálkozásra, a világ elemi dolgainak a felismerésére, kérdéseket vet fel, és kételyeket ébreszt nem csak a látottakkal, hanem saját látásmódunkkal, önmagunkkal szemben is. Végül végképp keresztet vetettem az önzőkre, a törtetőkre, a pénznek élőkre meg azokra is, akiknek a szíve nem volt elég alázatos ahhoz, hogy megszerezzék a jogosultságot az álmaikra és a reményeikre.

A tiszta embernek van valamiféle szerzett szépsége, valami maszk nélküli belső ragyogás, ami mindent vagy kigyújt, vagy tökéletesen megmagyarázhatatlanná tesz körülötte. Harti bája nem a születéséből fakadt, vonásait a tragédiák tették éretté. Ahogy sötét szemeibe a fekete tussal a ragyogást belefestettem, megértettem, hogy a múlt ellenére gyermeki tisztaságát örökre megőrizte.

Nem akartam, hogy sírjon, de képtelen volt visszatartani a benne rekedt könnyeket. Zokogva az ágyra borult, arcát, mint egy kislány, a párnába fúrta. Nem magáért sírt, hanem a családjáért, és azért, mert a nap, ami a legboldogabb kellene, hogy legyen, a legboldogtalanabbá is vált egyben. Tisztában voltam azzal, hogy menyire magányos, és hogy bátorsága csak álarc, láttam mennyire fél ebben az új és idegen világban... de tudtam azt is, hogy... olyan túlélő, aki a múltat és a ballépéseit tisztán látja, de azokat soha meg nem bánja. Nem a kétségbeesés sírt benne, hanem az elmúlás.

Eddig soha nem gondolkodtam azon, hogy valójában milyen nagy ára van annak, ha teljes emberek akarunk lenni, és hogy mennyire kevesekben van elég szeretet és bátorság, hogy ezt az árat meg is fizessék érte.

Néha el kell lopnod még azt, ami a tiéd. Ki kell tépned valaki más kezéből akkor is, ha jogosan te érdemled meg. A legnagyobb bátorság az, amikor azokért a dolgokért küzdesz, amik már a tieid. Ezekért akár meg is halnál.