Balogh Boglárka

Az ember érezhet és mindig is fog érezni vonzalmat mások iránt, függetlenül attól, hogy boldog párkapcsolatban él-e, vagy sem. Aki mást mond, az hazudik. Értse meg, drágám, ki kell nőni egyszer az ösztönlétből, azonban ehhez bátorság, egy jó adag önbizalom és elhatározás szükséges, amit sajnos nagyon kevesen látnak be.

Én ma is azt mondom, mind közül a szerelem a legigazibb művészet: szeretni anélkül, hogy birtokolnánk, közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk, szabadságot adni anélkül, hogy elválnánk, és mindvégig együtt maradni.

Merjen élni, merjen szeretni, és soha ne nézzen hátra!

A legfontosabb beszélgetések az életben, azt hiszem, csak bennünk zajlanak, a kérdések és a válaszok csak a gondolatainkban léteznek.

Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni, de még nehezebb feladni, ha ez az, amit mindig is akartál.

Minden döntés alapja a bennünk zajló örök küzdelem a helyes és a helytelen között.

A véletlen néha rákényszerít, hogy életünk tanújává olyan embert tegyünk, akit nem ismerünk, hogy annak idegenségével lépjük át a múlt emlékeit, amelyek leküzdhetetlenül dolgoznak ellenünk.

Meglátni valaki valódi színeit nem mindig egyszerű, és a szemünk szüntelenül félreértelmezi a jeleket, de neki sikerült megérintenie olyan helyeken, amikről azt sem tudtam eddig, hogy léteznek.

Olyan ez, mintha időnként a rettegés visszahúzódna, alattomosan, csöndben várna, és amikor már biztos abban, hogy a múltbéli alakok nem kísértenek többé, a rossz emlékek egy szag vagy egy dallam képében újra rátámadnak, és bosszút állnak azért, amiért biztonságban merte érezni magát. Nem a valóságtól félt, hanem attól, hogy a napsütötte utcán a rémálmai szembesétálnak vele.

Sok időbe és utazásba telt megértenem, hogy nem csak egyetlen látható világ létezik, hanem annyi, amennyit képesek vagyunk felismerni. Meg kell tanulnunk észrevenni a napfény mellett az árnyékban létezőket, és azt, hogy a sár és az arany egyszerre része az ember jellemének.

Az örömnek ezek a rég elmúlt pillanatai olyan mélyre kúsztak bennem, hogy csak most, évekkel később, a teljes magányban voltam képes újra megtalálni őket.

Az elejétől fogva tudtam, hogy nekem ő kell. Mert a boldogságom csak akkor igazi, ha vele oszthatom meg.

Az élet parancsa nem az, hogy birtokolni kell, hiszen nem kell semmi. Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami addig nem volt. Valakinek lenni a semmiből, szerelmesnek, harcosnak, ellenállónak, anyának.

Néha nem többel, csak reménnyel szeretünk. Reménnyel, hogy soha nem szűnünk meg hinni vágyaink állandóságában. Néha félelemmel, mert van úgy, hogy a boldogság mélyebb, mint amit képesek vagyunk megtapasztalni vagy felismerni, és nagyszerűbb, mint amit a bátortalan szív képes lenne elviselni. Néha kétségbeeséssel, kínzó álmokkal, belénk ragadt gondolatokkal, fájón, azon töprengve, vajon hogyan fogjuk lelkünknek ezt az örökös sajgását elviselni. De néha szerelemmel szeretünk, csak úgy, igazán, adakozva, felszabadultan, szabadon, és nem a magunk, hanem a más boldogságáról szövögetünk álmokat, elűzve így a rettegő magányt, a kételyt, és a szomorú borzalmakat.

Vannak a boldogságnak olyan pillanatai, amiket csakis egy emberrel oszthatunk meg, mert ezek csupán bennünk ragyognak, és titkos önmagunkhoz vezetnek.