Bor Ambrus

Meglepő szeszélyességgel hull ki néha kacat és lom az emlékezet fiókjaiból.

Nem akarom magam úgy érezni, mint egy eltévedt luftballon a levegőben, amelyiknek senki se fogja a madzagját.

Süket csend van, amit már alig lehet elviselni, mert azt jelenti, hogy az ember egymaga van, tökegymaga, a csendbe nem lehet belefogódzni.

Álmomban nincs, ami meglep. A valóságban, ébren lep meg, hogy semmi sem akar meglepő lenni, minden szabályos és törvénykényszeres.

Rettentő dolog kételyek sűrűjében bolyongani, édes és könnyű félni.

Fölhalmoz az ember az emlékanyagában is mindenféle vacogtatót, ami aztán legrosszabbkor jelentkezik megint.

Aki bizonytalan, az vagy buzgó, vagy kapkod.

Aki egyre jobban érzi, hogy egyre kevésbé számíthat bárkire is, az boldog-boldogtalant jó barátjának nevez.

Akinek nincs belső lelki támasza, annak a sorsa gyakran szomorú.

Négyszemközt élni egy meggyőződéssel jobb, mint sokszemközt egy meggyőződés képviselőivel.

Módjával kell adagolni a szavakat... Szavakkal bűvölni lehet. (...) De elővarázsolni azt, ami nincsen, nem lehet. Pótolni végképp nem.

Nem kell arra magyarázat, hogy miért keresünk, kérdezünk, kétkedünk körömszakadtáig, a legkisebb lehetőséget is kihasználva mindenütt, ahol megfélemlítést és félelmet, hatalmaskodást, sötétséget és az ember elnyomását látjuk vagy gyanítjuk.

Minden választással kétfelé esik valami, s amit az ember nem választott, még sokáig kíséri.

Nem lehet másutt élni, csak emberek között, de a végső, a legnagyobb dolgokkal egyedül van az ember.

Mindenkinek kell valami, hogy valaki legyen.