Vers
A szerelem olyan béklyó, amelyet önmaga rak magára az ember. Rabságáért mégis a másikat okolja.
Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig.
Az ember szive alatt hőforrások van- nak elrejtve ezt néha a szerelem mélységének is nevezzük.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet rossz napjaiban is hinni a szerelmet többet gondolni rá, mit érez a másik, szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
A lány a kehelyre csókját lehelte, a lovag kiitta, földhöz odaverte. Lenéz, pirul, felnéz és sóhajt a lány, és könny a szemén, és mosoly ajakán.
Mert nekem a szerelem merész, halálig tartó összeesküvés, gyönyörű, páros lázadás a zsarnok elmúlás ellen.
Olyan az arcod, a szemed is, ugyanúgy simogat a kezed is, úgy lobban fel benned is a vágy, mint a nyári kazalban a láng.
Talán azért jutalmaz engem Isten ilyen nagy szerelemmel mert eddig semmiben se hittem csak éltem csillagokkal szemben.
Én lélegzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor. (...)
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
Mindenkire nevetünk és semmitől se félünk, Mert a legerősebb és legkedvesebb kapocs köt össze, Melynek - egyébként - gyémántkemény a páncélja.
Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem.
Facebook
Pinterest