Vers
Porhavat zudít
a fergeteg,
minden utat, ösvényt
eltemet.
Útközben a friss szél
elaludt;
hó lepi az erdőt,
a falut.
Minden éjjel egy sereg virág költözik az ablak üvegére, könnyű indák, álombéli fák, szirmok, ágak, levelek fehére.
De jó lenne jónak lenni, a nagy Istent megkeresni, a lábához kuporodni, és az Igét befogadni.
Az én apám erősebb, mint az Isten, gyerekként a templomban csak azt kértem, hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó. de a harcban alulmaradt a Mindenható.
S éreztem, megáll
mögöttem egy misztikus Idegen,
s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:
"Szólj, ki vagyok?" - s én halkan felelem
zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."
Ébrednek újra eltünt boldog évek, Egymásba folyva, mint ködfátyolképek, Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem, Illatmaradvány hervadt levelen...
Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
Bele nem halsz (...) a szerelembe! Pedig úgy kellene lenni, Szépen elköszönni és menni, Várni: a szíved megáll-e, Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!... De hogy néz-e feléd, vár-e Fogcsikorogva lesni.
Szegény magyar, száz ellen kire les, S ki mégis őrült belviszályt keressz: Másból te sem merítsz vigaszt, csak ebbül: "Csehül vagyunk? Lehetnénk még csehebbül!"
Egymást szeretnünk nem szabad, De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Facebook
Pinterest