Likó Marcell

Úgy rohan az idő, de meg lehet állni, a nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni, hát kérlek téged, hogy szeress engem, boldogok leszünk, ha megbízol bennem. Érzem, hogy valami megmozdult itt bent, őrjöngve bömbölhet odakint a csend, mi együtt kirándulunk itt, a lakásban, szerencsésen partnerre leltünk egymásban.

Én nem tudom, mit is mondjak neked, és nem tudom, hogy jó-e veled, csak érzem azt, hogy kellesz talán, mert jobb az úgy, mint a kínzó magány.

Szeretni éppen azért jó, mert mindig oly mámorító már az első pillanat, ahogy magával ragad.

Bizony, mi is megvénülünk egyszer és végzünk az ifjonti lázzal. Ajtónkon kopog a kaszás, s mi tudjuk, nem edénnyel házal. Tekerjük feljebb a hangerőt, talán fiatalabbak leszünk! A halálnak meg kiáltsuk ki, semmit sem veszünk!

Az én apám erősebb, mint az Isten, gyerekként a templomban csak azt kértem, hogy ne legyen belőle lecsúszott nagyivó. de a harcban alulmaradt a Mindenható.

Ameddig kezedet szorítom, világunk még közös. Te hol kezdődsz, én hol végződöm? Az összes kontúr oly ködös.

Mint a húsba vésett műtéti heg, múlhatatlan ott van egy emlékfoszlány arról, hogy egyszer boldog voltam.

Minden ember árva. Belefagy a lélegzet a nagy-nagy szabadságba.

Nyújtózkodik a zúzmara, megdermed az idő. Elcsitul a jelen, és megnémul a jövő. Csak üldögélek tétlenül, lekapcsolom magam. Bámulok a semmibe, így minden rendbe’ van.

Csöndben ülni, tárgynak lenni, kígyózó sorban elmosódni, és eltűnni végül lenyomat nélkül.