Vers
A humanizmus egyetlen belső ellentmondása ez: szeretni a másikat, mintha másik énem lenne, ugyanakkor szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy különbözöm, hogy nem hasonlítok hozzá, akit pedig csodálok, tisztelek és szeretek.
Napi háromszor gondolok rád reggel amikor felkelek hogy legyen a napnak értelme aztán eszembe jutsz délben hogy lemenjen a torkomon az étel és végül este egy imát mondok érted.
Már ajtót se hagytam nyitva elgyászoltalak s veled együtt azt a magamat aki az ajtót még nyitva hagyta.
Verset írni a kádban reggel este a félhomályban táncra kelni délben sétálni a réten ez lehetne az élet de helyette meg kell halni napi kétszer és háromszor támadni fel hogy mégiscsak a nap végére vezessen az élet eggyel.
Jobb lesz ha felkészülsz ha apró mentőöveket magadra kötözöl menet közben zuhanás esetére mert amikor majd a leginkább elszédülsz amikor már nagyon fájni fog az esés akkor senki senki sem fog odanézni.
Arról álmodozott hogy egy nap majd felszáll és a villamoson találkozni fog azzal akivel kézenfogva sétálni tud szabadon a Duna-parton de a villamosok nem bírnak el csak százévente egy ilyen pillanatot.
Vannak szerelmek amikben kimegy belőled az élet elfogy a véred napról napra egyre örömtelenebb leszel és nem érted ha ez szerelem miért haldokolsz tőle eljön hát a nap amikor tenni kell egy nyelvi különbséget mit nevezünk szerelemnek és mit mérgezésnek.
Bennem jársz a nappallal is meg az éjszakával a két kezemmel gyomlált virágágyással vállamra omló érintetlen hajammal a sárgán vágyakozó késő villamossal.
Már azt hittem vége már azt hittem sosem én már nem kelek többé életre de aztán lement két nyár két nyár gyász két év árvaság álltam a menzán leesett a villám és aki rátalált az lett a hazám.
Egyetlen ember egyetlen csókja felülírja a rettenetet mindazt amit el kellett viselned egyetlen ember egyetlen karja alattad és fölötted ki úgy fél ki úgy szeret ki úgy szárnyal ahogyan te.
Facebook
Pinterest