Vers
Bárcsak én lehetnék az eső, úgy talán összeérhetne a szívünk, ahogyan az esőben összeér az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
A hatalomnak fegyvere van, mi mást tehetne, lő vele A hatalomnak hatalma van és él, ha visszaél vele.
Bár az éjben érzelem gyúl S túlhamar megtér a nap, Nem csatangolunk ezentúl Holdas ég alatt.
El lehet-e titkolni a szerelmet? Lehet észre nem venni? Félreérteni? Rosszkor találkozni? Későn. Korán. Vagy a titok léte: nem-lét? Hány ember kell egy szerelemhez? És hány ahhoz, hogy egy történet legyen?
Merülj, merülj, ne juss eszembe, hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre.
Ha zúg vihar és ront a szél és életünknek tengere vad háborúra kél, s a zátony mirajtunk kacag; akkor se hagyj el engemet, a Sorsodat!
Esküdj hát sorsom, mindenem. Esküdj kettőnkre, esküdj meg nekem, hogy míg élsz, nem hagysz el soha! Esküdj, mint Mutius Scaevola!
A tűz kihunyt, csak a füstje száll, s Te újra szabad vagy! Repülj, vándormadár! Hogy engem megöltél, ezért ne törd magad, én mégse kívánom halálodat. Eredj a pokolba és éld világodat!
Szeretem, ahogy van, amilyennek látom. Szeretem, szeretem. És ha egészen más, mint ahogy szeretném. Akkor is, akkor is szeretem, szeretem.
Mit mondani tudnék - nem tudom. De hallhatod minden éjjelen, mert hozzád osonok nesztelen, s érezned kell, hogy mind tiéd!: a Szív, az Ész, az Értelem. És hogy mondjam el Neked, hogy tűzben izzok! - Szenvedek!
Te vagy a csók, a vágy, a szerelem. Te vagy nekem a lét, a tudat. Nélküled nem vagyok, és én Te vagyok.
Nézlek a vágyaktól kimerülten, cinkosan bólint felém a pálma. Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom. Már lassan somfordál be a hajnal. A kávé keserű illata körbejár, s én még egy csókot adok a szádra. Köszönöm Neked ezt az éjszakát, Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.
Mégis elment. És vissza nem jön soha. Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire szerettem, azt sohasem érezte meg. Kitépte s elvitte szívemet. Pedig nem kellett neki. Mégis elment vele.
Facebook
Pinterest