János Árpád

Az élet állandó orra bukás. Ez nem valami nihilista vélemény - ez életismeret.

Az álmok valóra sose válnak, Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép. Az ébredéskor mienk a valóság, S amire vágytunk - szappanbuborék.

Nézlek a vágyaktól kimerülten, cinkosan bólint felém a pálma. Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom. Már lassan somfordál be a hajnal. A kávé keserű illata körbejár, s én még egy csókot adok a szádra. Köszönöm Neked ezt az éjszakát, Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.

Te vagy a csók, a vágy, a szerelem. Te vagy nekem a lét, a tudat. Nélküled nem vagyok, és én Te vagyok.

Mit mondani tudnék - nem tudom. De hallhatod minden éjjelen, mert hozzád osonok nesztelen, s érezned kell, hogy mind tiéd!: a Szív, az Ész, az Értelem. És hogy mondjam el Neked, hogy tűzben izzok! - Szenvedek!

Szeretem, ahogy van, amilyennek látom. Szeretem, szeretem. És ha egészen más, mint ahogy szeretném. Akkor is, akkor is szeretem, szeretem.

Nem bánom, ha korhol, nem bánom, ha zsémbes. Néha pedig fáraszt, egyenesen rémes, de amikor elmegy, vágyódom utána. - "Öregedő" gyermek kapaszkodó vágya. A hangom elakad, a torkom kiszárad, ilyennek szeretem szerető Anyámat.

Nekem most menni kell. Hogy szerettelek, érzed és tudod, de örökségül még egy jó tanács: Ne álmodj, kedves, az ébredés fájni fog.

Mégis elment. És vissza nem jön soha. Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire szerettem, azt sohasem érezte meg. Kitépte s elvitte szívemet. Pedig nem kellett neki. Mégis elment vele.

A tűz kihunyt, csak a füstje száll, s Te újra szabad vagy! Repülj, vándormadár! Hogy engem megöltél, ezért ne törd magad, én mégse kívánom halálodat. Eredj a pokolba és éld világodat!

Esküdj hát sorsom, mindenem. Esküdj kettőnkre, esküdj meg nekem, hogy míg élsz, nem hagysz el soha! Esküdj, mint Mutius Scaevola!

Ha zúg vihar és ront a szél és életünknek tengere vad háborúra kél, s a zátony mirajtunk kacag; akkor se hagyj el engemet, a Sorsodat!