Vers
Mi nem úgy kezdtük, ahogy mások kezdték, mi nem csodáltuk meg a holdas estét, Te csak szelíden - most is érzem - megfogtad a kezem.
Ha elzokognám, hogy mivé lettem, mióta tévelygő vágyam Téged keres, tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet, milyen szerelmek ösvényén vezess!
Tudom, nincs nagyobb az emberi sorsnál: - a kezdetnél tudni: mi lesz a vég! s feledni mégis minden csóknál a Múlást: az élő eszméletét.
És nem hasonlítlak angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz, hogy embernél több leszek általad.
Ha szólsz - a gondolatot mindég
mért, elhelyezett szavak tartsák,
mint pillérek a hidak ívét,
mikből ha több van - nem merész
az ív, - de ha egyet elvesznek,
a semmibe hull az egész.
Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.
Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
s felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.
Amivel magamhoz kötnélek, csak engem fojt, vág, köt a gúzs. Én fuldoklom, már alig élek, s Te egyre jobban szabadulsz.
Érzem, hogy már rabom vagy, s Tiéd már szabadságom. Olyan szorosan foglak, hogy lélegzetre vágyom!
Én gyalog fogok hazamenni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem.
Hová lettek a drága vereségek,
amelyek nélkül győzni nem lehet!
S minden - amit adhatott ez az élet,
s amit, gazdagon, el is veszthetett!
Hová lettek!? - Ó, nem is vettük észre
- amig tolongtunk rajta - az utat!
De jó lenne már felnézni az égre,
- s elsírni egyszer szívből magamat!
Jó a Földön. És mindenütt jó, ahol élni kell. Mindenütt van, mi bánattal eltöltsön, s ami egy életet megérdemel.
Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
Naponkint elbukom magammal küzdve, gyönge vagyok s hatalmas: legyőzöm önmagam és vétkezem, - a bűntudat szívemben hideg kardvas. Pálcát török magam fölött és szánom, felmentem magam hányszor.
Mert nincs határa semminek, a van, nincs fojtva ölelik egymást; - ha dobban a szíved, mindig meg is hal egy kicsit. A van, a nincs két végű hinta, és lengő hinta minden itt: - ez mélybe dönt, szállni tanítva, az zuhantat, míg felröpít. Ha öröm hív - már vár a kín, - a hinta egyre fel le száll, ha égben vagy, lenn pokol int, s ha mélyben - fentről fénysugár.
Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje remeg az ablakon. Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, pedig örökké csak merít, merít.
Facebook
Pinterest