Vers
Viszi a szél a fákat, mint a füstöt, s tested emlékét is... Szeretnem kell, mi így rohan s mi így hagy el; szeretnem a Napot: rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.
Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; veszteségünket, mely mint a belső vérzés, elárasztotta testünk, átszivárgott a bordák közén, az ingek hajnalát beszennyezte s terjedt tovább kenyérre, sóra, földre száll fákra, reggelekre.
Nem akarok semmire emlékezni, csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet. Fejet hajtok jövendő létem előtt, mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.
Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát; dereka körül égő erdő lehet szeméremöv, koszorú-lánc - elfogy a levegője, nyomora, csöndje s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég utolsó csillagig.
Könyvek kötik össze a világot, Nem a habos hátú tengerek. Bennük lelkek viharozva járnak. Fuldokolnak és merengenek.
A verspillangó felrepült, Engem üresen hagyott s holtan. Meg kell nyugodnom: nem szülője, Csak eszköze és burka voltam.
Süssön a nap Ragyogjon Nincs ennél szebb Azt mondom Lelkem szárnyal Egyszeribe Tavaszt kérek Reggelire.
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Megérdemelve vagy ártatlanul Száműzetésben hogyha bolyganék, Ha megtagadna az egész világ, S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég: Egy menhelyem maradna énnekem, S ez a te szived, drága gyermekem!
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok, Midőn oly bölcsen állítjátok, Hogy nincsenek kisértetek! Mi hát egyéb, mi, mint kisértet, Mint sírjából feljáró lélek A múltból az emlékezet?
Facebook
Pinterest