Vers
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.
Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.
Kell
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.
Kell
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.
Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Kiöllek magamból
mint fogból
az ideget
kiirtalak
tűzzel-vassal
kénnel-savval
és lehet hogy belehalok.
Mikor már nincs előre út
és nem tudod hová
mikor rádöbbensz először
hogy sehonnan sehová
(...)
mikor már nincs előre és
nincs már hátra sem
mikor minden por és hamu
bármit akkor sem.
Gyakran
akaratlanul is gyilkolunk
egy szóval
egy hangsúllyal
vagy egy ügyetlen gesztussal.
Csak miután lerántod
arcomról a maszkot
látod meg az énemet
de honnan tudhatod
hogy az álarc alatt
nem egy másik álarc van
a végtelenségig.
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Facebook
Pinterest