Parancs János

A magány föloldhatatlan jégtömb. Előbb-utóbb megérkeznek rendre a test gyötrelmei, a lélek fogvacogtató látomásai. S akkor úgyis magára marad, egyedül vergődik minden ember. S vigasztalásul még csak annyit: előbb-utóbb elcsitul a sugárzás is, és az ürességben már csak a hiánya fáj.

Ó, lányok! micsoda erő van a ti szemetekben. Nélkületek éltem én sokáig, nékem a mosoly nem elég. Tőletek retteg az éjszaka, a reménytelen ég, ti kényszerítitek a halált is megadásra, ne hagyjatok el soha, tanítsatok és szeressetek, csüggedő szivemben reményt ébresszetek. Ne botladozzam egyedül, mint árva szörny, az éjszakában.

El kell indulni bátran hátra se nézve berántani az ajtót magad után akiket szeretsz úgy is veled maradnak.

Megtanultam, hogy csak a tények számítanak, és többnyire nincs hitele az ígérgetésnek. Bizalmatlan vagyok; a hízelgő szép szavak leperegnek rólam. A jószándék könyörtelen buzgalmában is kételkedem. A handabandázó prófétákat sem kedvelem. Az igazság arcát fürkészem lankadatlanul, és rettegésem, kínzó és rejtőző kétkedésem, lemondásom és reménykedésem kikiabálom. Mást mit tehetnék?

Ha jót akarsz, ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be, ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.

Lassú kortyokban nyelném újra és újra drága lényed mámorító közelséged soha meg nem unnám veled a létezés szégyenét elviselni megtanulnám de fogytán már időnk otthonunk és vesztőhelyünk ez a sivár kietlen terep ne sírj te gyönyörűséges ne fordítsd el a fejed öleljük inkább át egymást vacogva hideglelősen ameddig csak lehet.

Ténfergek a hajnali ködben kiismerhetetlen torlaszok csapadék és indulatok között meg-megújuló reménykedéssel mégis az emberi mértékkel mérhető élet valahol itt lapulhat karnyújtásnyira tőlem.

Voltam, aki voltam: vakon tájékozódó, mulatságosan képzelődő, boldogtalan reménykedés, szárnyatlan madár a porban.

Kényes voltál, önző, menthetetlen; ugráló bohóc érted nem lehettem.

Álarcokat próbálgatunk fiatalon aztán az egyik váratlanul arcunkra forr s ott is marad letéphetetlenül formázva torz vigyort meglepetést vagy bárgyú mosolyt.

Mikor már nincs előre út és nem tudod hová mikor rádöbbensz először hogy sehonnan sehová (...) mikor már nincs előre és nincs már hátra sem mikor minden por és hamu bármit akkor sem.